Móricz Zsigmond

HÉT KRAJCÁR

 

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám. - Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a sparherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte.

- Hát.

- Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908

Hét krajcár;  novellisztikája

Az 1907 körüli Móricz Zsigmond még nem találta meg igazi hangját. Élményei javát lefojtotta, hónapokig nem tudott "írást cselekedni". Ekkor vesztette el egy félrekezelt tüdőgyulladás következtében második kisfiát. Ez a rettenetes csapás hatott a művészre felszabadítóan. Kisfia koporsójánál írta meg a Hét krajcárt (1908), a később írói pályája szimbólumává nőtt novellát, amelyben először fogadja pártfogói póz, leereszkedő szánakozás nélkül testvérré a koldust, a szenvedő embertársat.

Ebben a gesztusban van a Hét krajcár szemléleti újszerűsége; ebben látta Móricz Zsigmond is. A Hét krajcár vallomásból, átélésből táplálkozó, az elbeszélés végéig egyre emelkedő hőfoka elég arra, hogy újraszínezze s eggyé ötvözze az irodalmunkban már korábban meglevő elemeket, s a novella egészében megváltoztassa, magasabbra emelje az egyes részek értelmét. A külön, közhelyként ható bevezetés népmesei hangulatot kap, a krajcárt kereső játékból tragikum sűrűsödik, s a befejezés érzelmesen romantikus mondatai a novella legmélyebb mondanivalójának hordozóivá válnak. Kinek jutna eszébe a novella végén, hogy anekdotát kezdett olvasni a szegénységről. Csak embereket lát: az édesanyát, a kisfiát, – aki a novella írójával azonos – az öreg koldust, a könnyesen vidám történetet: a Hét krajcár könnycseppjei alól felkacagó nevetést és a kacagás nyomán kibukó vért. Mosolygó idillt és sötét tragédiát, megrendült lírát és könnyesen mosolygó humort. Együtt, egyszerre láttatni könnyet és mosolyt egy művön belül, tragédiát és idillt, a legnehezebb művészi feladat. A legnagyobbaknak is ritkán sikerül. A novellában talán Csehovnak leginkább. S Móricznak a Hét krajcárban.

A Hét krajcár után szabadulnak fel Móricz lefojtott faluélményei, s születnek meg a parasztság föld utáni vágyát, a falu lázadó és erotikus indulatait megszólaltató novellák, a Csipkés Komárominé, A százszínselyem keszkenő, A cica meg a macska, a Tragédia, valószínűleg az Itthon is.

1909-ben szokatlan időben, aratás táján jelent meg első novellás kötete Hét krajcár címmel, a Nyugat kiadásában. Nagyobb sikere nem volt még novellás könyvnek, mint ennek a 130 oldalas, tizenkét novellát tartalmazó, sejtelmes címképű füzetnek. Szerzőjét eddig jóformán senki sem ismerte. A kávéházak legtájékozottabb újságírói is csak hallomásból tudtak róla: annyit, hogy Gajári lapjának, Az Ujságnak, legtehetségtelenebb riportere. S némi mesét: a vidéket járja pörge kalapban és debreceni tájszólásban írogat. Olvasni nem olvastak tőle semmit, írásait még ingyen sem közölték érdemesebb helyen. Most egyszerre fogalommá érik a neve, mindenünnen írást kérnek tőle és mindenütt – tizenöt folyóiratban és napilapban – köszöntik. Többek között Lukács György, Schöpflin, Aladár, Kosztolányi Dezső, Barta Lajos, Elek Artur, s a századelő legnagyobbja: maga Ady Endre, azzal a forrósággal, ahogy egykor Petőfi Arany Jánost köszöntötte: "egyedül felér egy forradalmi szabadcsapattal".

Most már könnyen megy az írás. A magára talált író, érezve a Nyugat és az újért küzdő társak szeretetét, egymás után írja regényeit, novelláit és színdarabjait, némely évben több kötete jelenik meg egyszerre, s könyveinek gyorsan szükséges az újabb kiadása. 1919-ig a Hét krajcár öt, a Sárarany hét, Az Isten háta mögött négy, a Magyarok öt kiadásban jelent meg.

{162.} A Hét krajcárnak, s általában Móricz forradalmak előtt írt novelláinak talán a drámaiság a legszembetűnőbb újsága. Nem pusztán a stílus és elképzeltetés drámaiságáról van szó, egymagában ez még nem jelentene többet "dinamikus" epikánál. A drámaiság a szemléletben, a gondolkodásban rejlik, amely kérlelhetetlen vagy-vagyokban lát és láttat. Ez a látás teremti a jellegzetesen móriczi hősöket: a heroikus indulatú embereket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesedéséért.

Innen beállításuk erőteljessége, a színpad-jelenetre emlékeztető exponálás. Alakjait olyan helyzetekbe állítja, amelyekben emberi-erkölcsi arcuk a legteljesebben meg kell, hogy mutatkozzon. A legtöbb Móricz-novella in medias res kezdődik: egy történés-folyamat végső kifejlését adja, a kirobbanásra érett fordulópontot, az emberi élet olyan sorsdöntő fordulatait, amelyek bevilágítanak az egész emberbe, múltjába, jelenébe, s e múlton és jelenen keresztül a környező társadalomba. A drámaiság az induló század forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának a kifejezője; a rendkívüli, de kitöréskor legtöbbször kilátástalanul szétoszló vagy tévútra futó feszültség művészi megjelenítése. A szenvedély, a lírai hőfok, az alakokkal való teljes azonosulás azé az íróé, aki a "most vagy soha" hitével küzd a magyar Ugar megtermékenyítéséért.

A magyar novellának a század első évtizedében számos jeles művelője volt, de igazán maradandót kevesen alkottak. Móricz a realizmus talaján maradva fogalmazta újjá a novella műfajának klasszikus formáját. Megtartotta a régi elbeszélő modort, a szűkszavúságot, a csattanót is – a szükséges mértékben. A kompozíció tömörségét még fokozta is; biztos kézzel, kerülgetés nélkül írja le a dolgokat és a cselekménybe ágyazza a pszichológiát. A külső jellemzésre kevés a szava. Nem beszél, nem boncol, nem fejteget; reflexióiban legfeljebb tömörítve adja meg az alakok gondolatmenetét, amennyire az elkerülhetetlen. Legtöbbször azonban mindent megtudunk a történésből, a szereplők dialógusaiból. Elkésettség lenne ez? Megkésett "naturalista" lenne – ahogy a korban többen hitték? Inkább a régi erényeket is őrző modern író. A biztos vonalvezetés, a fordulópont, a tömörség, a klasszikusok öröksége, a líraiság, a vallomásszerűség, pszichológia, az ösztönök, a tudatosba belejátszódó tudatalatti rajza, és nyelvi bátorsága a korabeli modernséggel rokonítja. S innen nézve történésre épülő stílusa és drámaisága nem elmaradottság, hanem többlet, amellyel meghaladta az analitikus iskolát, a kor vizuális és pikturális hatásokat kereső irodalmát.

 

A mikszáthi idill helyett nyersen, naturalista módon mutatja be Móricz a parasztság nyomorát. A mikszáthi derű az ő novelláiban a nevetés elcsukló zokogásba fordul, a látszólag derűs történet tragikus csattanóval végződik. A nevetésnek és a sírásnak, a komikumnak és a tragikumnak ez a keveredése Móricz elbeszéléseit drámai feszültségűvé teszi, mint a Hét krajcár című novelláját is.

 




Professzionális Tárhely