Arany János

BUDA HALÁLA
 

Buda halála

 Elnyomhatatlan az olvasóban az a kimondani is alig mert sejtelem, hogy ennek a műnek minden részlete, versszaka, sora remekmű, az egész azonban valahogy mégis hiányérzést hagy.

(NÉMETH G. BÉLA)

Arany János az Akadémia Nádasdy-pályázatára küldte el a Buda halálát. Nádasdy

Ferenc gróf 1857-ben ötezer forintos alapítványt tett, hogy annak kamataiból másodévenként száz arannyal jutalmazzák a legjobb magyar tárgyú elbeszélő költeményt.

A bíráló bizottság (Jókai, Gyulai, Kemény) értékelése szerint: nem csak viszonyosan tartják becsesnek, hanem magában is oly kitűnő műnek, mely epikai költészetünk elsőrangú művei között foglal helyet [+]. E rendkívüli mű egy nagyszerű eposz tervét sejteti a bírálókkal. A szerző nem kevesebbet céloz, mint amennyire lehetséges, a műköltészet terén visszateremteni azt, mit népköltészetünkben elvesztettünk, ősi naiv eposzunkat."

A Buda halála a kéziraton található feljegyzés szerint - 1862. február végén - május 6-án 1863." - gyorsan elkészült. A terv, a magyar őstörténet megírása, a naiv nemzeti eposz megteremtése azonban régóta foglalkoztatta a költőt. 1847-ben Petőfihez írt levelében így fogalmaz: Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, mikép szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint a csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik." Kezdetben, Vörösmarty és a reformkori romantika példája nyomán a honfoglalási harcokat akarta megrajzolni.

A forradalom és a szabadságharc bukása, a megváltozott történelmi helyzet fordítja figyelmét a hunok históriájára. Arany László szerint: Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám foglalkozni."

Arany rendkívül gondosan készült műve megírására. A korabeli történettudomány általában elfogadta a hunok és a magyarok azonosságát, a költő pedig biztosítani akarta az epikai hitelt", hiszen Monda nélkül pedig - vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről - egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam." Tanulmányozta Anonymust, Kézait, Thuróczi őstörténetét, Ipolyi Magyar mitológiáját, a francia történetíró Amadé Thierry Attiláról készült tanulmányát. Megihlette Aranyt a perzsa Firdauszi Sáhnáme című eposza, amely kiemelkedő személyek helyett két nemzet egymást követő generációkon át folytatott élethalálharcát állította a középpontba. Irán és Turán világtörténelmi csatájának magyar megfelelőjét a hun-német ellentétben látta. Hatott Aranyra

a Lönnrot által rekonstruált monumentális finn eposz, a Kalevala, valamint merített a Nibelung-énekből is.

Arany a hun eposzt trilógiaként képzelte el, s több tervet is készített. Az első rész Etele (Attila) és Buda összecsapásáról, a második az Etele világhatalmának végét előrejelző jóslatokról és Csaba neveltetéséről, a harmadik Etele haláláról, a hunok és a leigázott népek összecsapásáról, Csaba elbujdosásáról és jövőbeli visszatéréséről szólt volna. Az egészet Attila testvérgyilkossága és az érte járó büntetés foglalta volna egységbe, illetve Detre intrikája, mely az eseményeket a háttérből mozgatja. A magyarok voltaképpeni honfoglalása mint Csaba magyarjainak visszatérése szerepelt volna a trilógia végén. 1853-ban a harmadik rész, a Csaba királyfi két énekben maradt töredéke készült el, valamint a hatodik ének egy része, amelybe beledolgozta a Keveházát. A második dolgozat (1855-56) megpendítette az első rész témáját, és elkészített néhány részt a harmadikból is. 1855-ben írta a trilógia lírai előhangját. Nem készült el a trilógia idillikusnak szánt, a jövő ígéretét jelképező, Csaba neveléséről szóló második részéből semmi sem; Attila halálát több változatban is megírta, de a harmadik rész is csonka maradt; csak az első rész, a végső változatban a Buda halála címet viselő alkotás született meg.

Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!" (Első ének). A hatalomról való lemondás azonban nem békét, hanem viszálykodást teremt a testvérek és a nép között. Etele van hívatva a világ fölötti uralomra, ennek szimbóluma a hunok Istenének, Hadúrnak csodálatos kardja, amelyet egy pásztor talál meg, és ad át Etelének. De az Isten ahhoz a feltételhez köti védencének és vele az egész hun népnek a jövendő sorsát, ha az képes lesz önmagát legyőzni. Detre ármánykodása s a két király feleségeinek viszálya fokozatosan olyan helyzetbe juttatja Budát, hogy félteni kezdi életét, pártütést szervez öccse ellen, sőt az isteni kiválasztottságot jelentő kardot is ellopatja. Etele, aki egy vadászaton a gonosz Ármány kísértését legyőzve egyszer már megmentette bátyja életét, a kard ellopásán annyira felindul, hogy párbajban megöli Budát. Etele megrendül, de ismét kezében tartván az Isten kardját, vállalja végzetét.

A Buda halála műfaja vitatott. Arany, aki szándéka szerint a naiv nemzeti eposzt akarta létrehozni, hun regének nevezte művét. Poétikai értelemben csupán a betét, a hatodik énekben szereplő Rege a csodaszarvasról nevezhető regének, mely a rekonstruált múlton belül is újabb múltbeli perspektívát nyit, a népvándorlás korát idéző naiv hangvételen belül újjáteremti a magyar ősköltészetet. Arany fölismerte, hogy tárgyához nem illenek a klasszikus eposz hangütése és kellékei: Mi az elbeszélés ószerűen naiv formáját illeti, az nem affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy olyan eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: Férfiát énekelek"+ stb., míg a krónikák egyszerű nyelvén sok mindent el lehet mondani." A homéroszi-vergiliusi hagyománytól való eltávolodás, a mű lélektani alapozottsága a verses regénnyel is rokonítja a Buda halálát. Az irodalomtörténeti hagyomány azonban - a vitatott jelleg ellenére is - az eposz meghatározással illeti e művet. A továbbiakban mi is ezt használjuk.

A mű jelentésrétegei közül az aktuálpolitikait, a nemzet sorsát érintőt szokták kiemelni az értelmezők. Arany a szabadságharc bukása után szembenéz a magyar történelemmel, s a kezdetekig visszamenve szól a tragikus nemzeti sorsról. A hun birodalom hatalmas történelmi viharban omlott össze, s ennek víziója megegyezett azzal a rettegett nemzethalállal, amelynek Arany nemzedéke a szabadságharc katasztrófáját fölfogta. Az allegorikus történetben az örök belső ellentétet, a nemzeti megosztottságot jelképezi Buda és Etele testvérviszálya. Ezt érzi át Buda a várfalak közt ődöngve: Hogy mily nagy az ország, s kicsiny az ő fészki" (Tizenkettedik ének). A hunok és a germán törzsek ellentéte az évszázados magyar-német szembenállást példázza, Detre ármánykodása a nemzet gyanútlanságát jelzi a legnagyobb ellenséggel, a germánsággal szemben. Az eposz szinte minden mozzanata jelképessé válik: Buda felépülő városa (a majdani magyar főváros), melynek köveit testvérgyilkosság vére öntözi meg, Gyöngyvér átka, mely annyiszor betelik még e falak között. A Buda halála történelemértelmezésében némi zavart okoz, hogy a trilógia egésze nem készült el. A koncepció teljességgel akkor bontakozhatott volna ki, ha Etele vétke bele is torkollik népe pusztulásába. Arany nem csupán azért hagyta töredékben a nagyszabású tervet, mert

a sértő kritikák elvették a kedvét, hanem mert az anyag, a téma ellenállt a koncepciónak. Ha végigviszi eredeti trilógiatervét, akkor állást kellett volna foglalnia arról a csapdáról, amelybe a magyarság jutott a bukott szabadságharccal, az önkényuralommal, majd a kiegyezési kísérletekkel. Azaz, a hun birodalom fölemelkedésében és bukásában, majd jövendő újraépülésében olyan - Arany számára megoldhatatlannak látszó - kérdésekről kellett volna számot adnia, mint az Ausztriához való viszony, vagy a nemzetiségek kérdésköre, vagy akár a Kossuth-emigráció győztes hazatérése. A Schmerling-korszakban s még később a kiegyezés után ezt az egész kérdéskört már nem lehetett abban a szellemben tárgyalni, ahogyan azt az ötvenes évek derekán fölvázolta. Annyit írt meg nagy tervéből, amennyit becsülettel vállalhatott: a végzet fölismerését és a végzettel való sztoikus dacolást" (Szörényi László). A korhoz és politikához kötött jelentésréteg történetfilozófiai síkon is meghosszabbítható: minden közösség csak egyetértésben, összetartásban állhatja meg helyét, tarthatja fönn létét a történelem nehéz pillanataiban.

Az alakok, szereplők vizsgálata további jelentésrétegeket fejthet fel a műben.

A Buda halála központi figurája, legárnyaltabban megrajzolt szereplője Buda. Uralkodása alatt békében, elégedetten, gazdagságukban egyre gyarapodva élnek a hunok. Kinek-kinek megvan ebben a világban a maga tevékenysége, feladata, hivatása:

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

            (Első ének)

 Buda tragikus vétke, hogy ezt a harmóniát felrúgja: félreértve az egyenes törvényt", megosztja hatalmát Etelével. A hatalom azonban, természetéből folyóan, egy bizonyos fokon, minőségen és formán túl már oszthatatlan. Megosztásával addigi viselője, elvesztve önazonosságát, megzavarja a közösség minden tagjában a hozzá való viszony tudatát, kialakult mértékét s megzökkenti egyensúlyát. Elindítja a mértékvesztés, az önvesztés láncreakcióját; s rajta is, majd Etelén és népükön is betelik", ami betelendő", bizonyítván, hogy örök-állandó amaz erős törvény" (Németh G. Béla). Buda tettére már kezdetben árnyékot vet a Hadúrnak szánt áldozatból kicsapó füst és vészharagos láng". Nem Detre az, aki ellentétet szít, éket ver a két testvér közé, ő csak mint jó emberismerő, észreveszi a hatalommegosztás következményét. Buda már másnap reggel bűntudattal ébred:

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki, a mit tett, bántja ha mit nem tett:
Śgy rémlik előtte, minden dolga bűntett.

            (Második ének)

 Detre csupán a meglévő vékony repedésbe feszíti az éket", tudatosítva előbb Budában, majd Etelében is az új helyzetet. Ettől kezdve Arany kivételes lélektani megfigyelőképességgel és tapasztalattal ábrázolja a címszereplő énvesztését, az elvesztett szerep személyiségtorzító hatását. Buda jellemzésére az árnyék" metaforát használja leggyakrabban Arany (Látni magamź fogytát, mint reggeli árnyék"; Csak üres árnyékát taposom a porban"), ugyanezt az állapotot jelzik a fű, az ág, az elszáradt növény képei is (Mi vagy te? + aszott fű pelyhe az út mellett"; Ki fogóznék, úgymond, töveszakadt ághoz?") Buda fokozatosan szorul ki a hatalomból, a nép elfordul tőle, a követek nem őt látogatják, hiába próbálja Detre tanácsára megvásárolni az embereket. A tragikus vétség egyenes következménye a személyiség elvesztése után az erkölcsi megsemmisülés, majd a halál.

Etele alakja kevésbé árnyalt, többet megőriz az eposzi hősök elnagyoltságából, kliséiből. Etele elérhetné az általa annyira áhított nagyságot, ha a végzet állította feltételt betartja: Śr az egész földön, ha ez egy hibáján". Etelének önmagát kell megfékeznie, hogy a Hadúr feltételének megfeleljen. Arany erkölcsi szemlélete arról tanúskodik, hogy ezt a feltételt Etelének nem kell ismernie. Amíg a Szigeti veszedelem Zrínyije előre tudja, hogy milyen feltételnek kell megfelelnie, addig Etele nem ismeri e feltételt. Nem is tudja meg soha, hogy isten kardját mivel érdemelte ki. A Hadúr nem közli vele, hogy amiért a vadászaton - fölvillanó kétségét legyőzve - Buda életét megmentette, és diadalmaskodott Ármány csábításán, méltóvá vált isten kardjára. Etele tragikumának egyik kritériuma, hogy a feltételt csak bűne elkövetése után, önlelkében" kell felismernie.

Detre alakjának egyik rétege a germán veszélyt jelképezi. Az intrikus hagyományos szerepében szítja a viszályt a testvérek között. A ravasz", magát alázó", álnok eszű" szász a két fivér lelkében dúló vihart és kétségeket erősíti föl és fogalmazza meg. Arany azonban Detre ábrázolásában túllép ezen, Detre egyben a megalázott gót nép képviselője is. Megtesz mindent elnyomói romlására, ez azonban nem öncélú, hanem népe szabadulását szolgálja. Az eposz egyik bravúros jelenetében büszkeséggel vegyített fájdalmas iróniával beszél Budának népéről:

S honja-vesztett nép, régi szabad gótok -
No hiszź az is megvan, no hiszź az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

            (Második ének)

Detre szerepének kétértelműsége jelzi azt a problémát, melyet a műfaj, a koncepció, a feldolgozott anyag és a lélektani hitelességre törekvő ábrázolás közt feszül a Buda halálában.

Buda tette, a hatalom megosztása láncreakciót kiváltva élezi ki a konfliktusokat, taszítja ki az asszonyokat is megszokott szerepükből. Krimhilda (Ildikó, Hilda, Ilda), a Nibelung-hősnő, aki Szigfrid meggyilkolása után lett Etele első asszonya", valójában csak elfogadja új férje szerelmét, fiatalságával, érzékiségével vonzza magához Etelét. De szíve mélyén továbbra is Szigfridet szereti (Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is"). Etele felemelkedésétől élete értelmének megvalósulását, Szigfrid halálának megbosszulását reméli, a majdani új uralkodó, fia, Aladár révén:

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.

            (Kilencedik ének)

Arany tragikus iróniával ellenpontozza az isten kardját meglelő Etele világhódító vízióját (Ihol én, ihol én pörölyje világnak!") azzal a néhány strófával ezután következő jelenettel, mikor Krimhilda a kicsi Aladár derekára köti a kardot (Csatolta fiának kicsi derekára, / Örült Aladár, hogy zörömböl utána").

Gyöngyvér, Buda felesége szerepvesztése többszörös. Eddig első asszony volt, most egyik a két nő között. Született királyi vér, most az azzá emelkedettel kell osztoznia. Túl van nőiessége igazi évein, s most egy virágjában állóval kell osztoznia.

S ami ezeknél sokkal fontosabb, amire Arany is sokkal nagyobb hangsúlyt vet: nem lehet többé rejteni Buda királyi rangjával sem önmaga, sem mások előtt, hogy a férfi, akihez életét kötötte, gyenge ember, férfiatlan férfi, hivatásához elégtelen formátum" (Németh G. Béla). Arany remekül érezteti a két feleség első találkozását, egymás erejét, szereplehetőségeit mérik föl egy pillantással:

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

            (Ötödik ének)

Az asszonyok közti vetélkedés kimenetelét képi szinten jelzi a sólymok párviadala, Gyöngyvér madarának pusztulása. Az új, megváltozott szituáció nagy erővel veti föl a Buda-Gyöngyvér kapcsolat terméketlenségét, a gyermek hiányát, a meddőséget. Arany értékrendjében a gyermek, a család az összetartó erő, a jövő reménye, a nemzet fennmaradásának záloga. A Rege a csodaszarvasról tanúsága szerint a vándorlás, nyugtalanság csak a gyermekek születésével szűnt meg, s vált e terület, az elfoglalt föld hazává:

Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb mi őket vonná.

            (Hatodik ének)

 Buda tettének, a jószándékkal megbontott harmóniának talán legtragikusabb következménye a szervezetten, közösségben élő nép tömeggé válása. Arany a tizenkilencedik század fájdalmas tanulságát, a polgári világban felbomlott közösségek élményét is beleszőtte a Buda halálába. A tömeg ahhoz húz, akitől tart, vagy akitől némi előnyt remélhet. A megtartó erkölcs és értékrend hiánya jellemzi a Buda halálában a népet.

Ady Endre a legnagyobb magyar balladának nevezte a Buda halálát. Arany műve, túl a politikai-társadalmi üzeneten, a lélektani remeklésen, a magyarság örök útkereséséről, az örök úttévesztésről" is szól a ballada sejtelmességével:

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

            (Hatodik ének)

 

Buda halála

A Buda halála az epikai hitelnek abból a felfogásából született meg, mely a "néptudalomban" és a történelemben nemcsak a hitelesség biztosítékát keresi, hanem az elsőrendű ihletforrást is; a Buda halála Aranynak azt a felfogását példázza, mely szerint a "néptudalomban" élő eszmét és témát fel kell emelni, s átadni az össznemzeti tudatnak. A Buda halála a néptudat valódi, hiteles rétegébe nyúl témáért és eszméért. Ez az eszme: a nemzeti katasztrófa, a vereség emléke és fennálló veszélye. A hun-magyar mondakör a magyar történelemre jellemző eszmét fejez ki; a hun birodalom bukása, a "kivonulás", majd a "visszatérés", a "megváltás": mindez mítoszi formában, de a valóságot jellemzőn tükrözi a nemzeti történelem természetét. S különösen hajlamos lehetett a nemzeti történelem, a nemzeti sors ilyen felfogására a Világos és a kiegyezés közti korszak.

Buda halála a nemzeti történelemre nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek, elkerülhetetlennek. Etele elérhetné az áhított nagyságot, ha a végzet állította feltételt betartja: "Úr az egész földön, ha ez egy hibáján" (VIII, 82.). Kemény végzete feltétlen – Aranyé feltételes; mert Hadúr feltételként állítja Etele elé, hogy önmagát megfékezze; Arany végtelen finomsággal – s a kálvinista erkölcsi szemlélettel egybehangzóan – gondoskodik arról, hogy ezt a feltételt Etele ne ismerje. Mert ehhez a hőshöz csak az lehet méltó, ha szolgai engedelmeskedés nélkül, szabadon s törvényt nem is ismerve hajt fejet a törvény előtt. Etele azt sem tudja meg soha, hogy isten kardját mivel érdemelte ki; Hadúr sohasem közli vele, hogy amiért a vadászaton Buda életét megmentette s Ármány csábításán diadalmaskodott, vált csak méltóvá a jutalomra ("mert lám, győztes akarattal | Győzi magát, s harcol riadó haraggal" VIII, 81.). Etele tragikumához hozzátartozik, hogy a feltételt (melynek érzetét lelkében kellett volna őriznie) csak a vétek elkövetése után, önlelkében ismerje föl.

Etele végzete – s a hun-magyar népé – elsősorban önmagában lakik. De ez azt is jelenti, hogy önmagában keresheti csak s találhatja is meg menekvését. Az önmagában fölismert és legyőzött végzet képessé tette volna Etelét, {135.} hogy a külső végzettel szembeszálljon. Ez a külső végzet valójában szoros társ: vele együtt hál, Krimhilda személyében, s vele egy levegőt szív, mint Detre. A legyőzött népek, az "idegenek" szerepe más a Buda halálában, mint a Csaba-töredékekben volt. Szerepüket átvette az egyedüli s a legnagyobb ellenség: a német. A hun-magyar sorssal alattomosan és elszántan áll szemben a gót-germán sors. A külső végzetet itt Krimhilda és a berni, szász Detre képviseli; a hun mondakör eposzi ellenlábasa: a Nibelung-ének. A Buda halálának ez az egyértelmű gót-germánellenessége, ez a német végzetre kisarkítottsága történelmileg és mondailag egyaránt indokolt, helyeselhető. Arany ebben a célzatosságban nemcsak a magyar történelem egészének végzetességét jelöli meg találón, hanem koráét is. A Buda halála tehát egyáltalában nem elvont alkotás; a viszálykodás, a belső egyenetlenség képével éppúgy a legfrissebb történelmi tapasztalatokra épít, mint germán-ellenességével is. Amennyire friss tapasztalat a két mozzanat, éppannyira ősi és általános.

Az, hogy együtt hál tulajdon végzetével, Etelét Hadúr titkos feltételének még sürgősebb megismerésére, még szigorúbb megtartására kötelezné. Hatalmának és erejének bódulatában mindezt elmulasztja. Az eposz négy főszereplője közül – akiket Arany gondosabb művészettel egyénít, mint Toldi kivételével epikájának bármelyik alakját – a végzetet hordozó Krimhilda nyer különös fontosságot. Arany tartózkodik a költői elfogultságtól s teljes tárgyilagossággal rajzolja meg Etele feleségét: Krimhilda csaknem akaratlanul szinte ártatlanul készíti elő férje romlását. De ez még ijesztőbb tanulság egy olyan kor számára, mely mégiscsak a dualizmust tekinti céljának, s az Etele–Krimhilda házasságot kívánja újból nyélbe ütni. Ismét csak nem szabad a Buda halálában a kiegyezésre törő politika valaminő elutasítását látnunk. Itt sokkal többről van szó: a néptudat egyik legősibb emlékének, tapasztalatának, az újabb és újabb szenvedések által megpecsételt német-ellenességnek általános példázatáról.

Krimhilda, a Nibelung-hősnő éppoly kevéssé érzi át, érti meg a hun sorsot s annak követelményeit, mint a magyar sorsot, a magyar történelmet: Ausztria. Arany, persze, végső, mondai általánosítással fejezi ki Krimhilda helyzetét és gondolkodását: az idegent kell látnunk ebben az asszonyban, aki lelke legmélyén sohasem tud a nemzettel, a néppel azonosulni, mert érdekei, kötelmei másfélék, s eleve másféle ügynek, másféle emléknek jegyeztetett el. De Ildikón kívül egy másféle végzet is együtt él Etelével: az isten kardja mint tulajdon nagyságának, hatalmának és erejének jelképe. Egyetlen hiba, az önuralom egyetlen kihagyása következtében e nagyság, e hatalom és erő: átfordul végzetté. A kétféle végzet szükségképp egybekapcsolódik, s ennek az egybekapcsolódásnak baljós ígérete mutatkozik meg abban a jelenetben, midőn Ildikó isten kardját Aladár kicsi derekára csatolja ("Örült Aladár, hogy zörömböl utána"; IX, 56.); ez a jelenet, a "Csillag esik, föld reng" világuralmi víziójának közvetlen szomszédságában, nyugtalanító kontrasztként hat.

A Buda halála alakjait Arany ha nem is távoltartón, s nem is kritikailag, de a jellemvonásoknak olyanfajta összetettségében ábrázolja, mely az erények s a hibák egységét jelenti gyakorlatilag, s ennek az egységnek módosulásai nyomán eredményezi a tragédiát. A Buda halála alakjai még annyira sem egyértelműek, mint Toldi Miklós, aki pedig szintén erények és gyarlóságok {136.} kölcsönhatásából megformált jellem. Etele és Buda, Ildikó és Gyöngyvér erényei, hibái kezdetben még az egyensúly állapotában maradnak, s ez az egyensúly a békét jelenti, melyre Buda törekszik a hatalom megosztásával, s melyet Etele is szilárdan vállal. Ennek az egyensúlynak Detre közbeléptével kell végzetesen felbomlania, s az eposz drámaiságát az erények és hibák egymásnak feszülése, dialektikus hullámzása hozza létre.

A tragikus vétség elkövetésének erőteljes, aprólékos és finom motiválása, melynek fokozataiból Arany az eposz gerincét teremti meg, lényegileg biztató célt szolgál: ez a motiváció fosztja meg ijesztő, értelmetlen arculatától a végzetet, ez ébreszti fel bennünk az elkerülhetőség reményét. Mert a motiváció minden egyes fokozata arra figyelmeztet, hogy a könnyelmű, a meggondolatlan cselekedetek halmozódását meg lehet akadályozni, s a jellemben rejlő végzetes indokokat bölcsességgel, szilárd akarattal vagy önuralommal ki lehet küszöbölni. Sokkal kevésbé lenne biztató az eposz cselekmény-képe, ha Arany a motivációra kevesebb gondot fordítana, s a katasztrófát inkább a külső körülményekben, mint magukban a jellemekben készítené elő. Detre intrikája önmagában tehetetlen: a négy főszereplő jellemének ellentmondásai könnyíthetik csak meg útját. De ha a végzet bennünk magunkban lakozik: bennünk magunkban teremhet meg orvossága is.

Van azonban Buda halálának egy másfajta végzetessége is, mely már sokkal nyomasztóbb: a hun nép, ártatlanul és tehetetlenül válik a vezetők bűneinek, tévedéseinek áldozatává. A Buda halála, mely egy nép végzetét mutatja be: a vezetők magánéletében tud csak igazi konfliktusokat, tragikus helyzeteket teremteni, s ezek érvényessé válnak az egész népre is. Etele és Buda hibái a népre is jellemzők lehetnek, s bizonnyal jellemzők a vezető osztályokra; ne feledjük, Arany a szabadságharc elvesztéséért is a vezetőket teszi felelőssé. S a történelem valóban teremt olyan helyzeteket, midőn a vezetők döntése vagy magatartása az egész nép sorsára kihat. A Buda halálának nyomasztó hangulatát az kelti, hogy a remény, a megváltás lehetőségei is csak erkölcsi értelemben merülnek föl, nem pedig tényleges, történelmi erőkként, tárgyiasult valóságukban.

A népies-nemzeti költészet a Buda halálában vállalkozott utolsó nagy tettére, s ebben a tettben az irányzat nagysága éppúgy megmutatkozik, mint elégtelensége. Ez a nagyság és ez a elégtelenség ugyanúgy van együtt a népies-nemzeties költészetben, mint Etelében vagy a hun-magyar történelemben. Arany megkísérelte, hogy a Toldihoz hasonlóan, a nép sorsának, a nemzet történelmének lényegét világítsa meg, s a maga korához ismét úgy szóljon, mint a Toldiban szólott. A Buda halálában tovább szőtte a Toldi egyik vezérlő eszméjét: az erő és a gyarlóság, a nagyság és az elégtelenség veszedelmes, tragikus viszonyáról. A Buda halálában sokkal inkább, mint a Toldiban vagy a Toldi estéjében, ezeknek az ellentéteknek feszültsége foglalkoztatja. Megdöbbent tekintete előtt megmutatkozik a végzet: a nemzet eredendő gyengesége, valamifajta kiszolgáltatottság, fenyegető magányosság – gyanútlan felvértezetlenség a legnagyobb ellenséggel, a germánsággal szemben. Mindebben igaza is van, s a nemzeti történelemben megmutatkozó kudarcnak, elégtelenségnek példázatával a hazaszeretetet kívánja elmélyíteni, a felelősségérzetet növelni. Íme, művének nemzeti célzata, tanítása. Ez a célzat, ez a tanítás a szabadságharc bukásának emlékében, fájdalmában fogamzik meg. A Buda halála a {137.} nemzeti történelem vereségeinek, a Mohácstól Világosig vonuló katasztrófasorozatnak mítoszi értelmezése. De ez az értelmezés nem teljes, és féloldalúságában megtévesztő is. Nyomasztóan hat a Buda halála, mivel mindvégig fennáll ugyan benne a végzet elkerülésének lehetősége, de a veszedelmet senki sem érzi át, senki sem tesz ellene. Etele még a befejezésben is jogosnak véli tettét ("Szigorún, de igazán büntettem"; XII, 83.). Hadúr "feltétele" rejtve marad, Arany a jóslatot a trilógia második részére halasztja s oda kívánkozik Etele lelkiismereti válsága, a Detre ígérte bűnhődés is. De mindez mit sem változtat azon, hogy a nemzeti történelemben megmutatkozó gyengeség és elégtelenség morális magyarázata – nem az igazi magyarázat. A Totóiban a nép a nemzeti tettek porondján jelenik meg – a Buda halálában a nép tehetetlenül vállalja a vezetők kihívta végzetet. A nemzeti gyengeség nem csupán erkölcsi okok következménye, s nem is csupán a gótgermán bomlasztásé. A nemzeti eszme, melynek jegyében Arany gondolkodik, s melynek jegyében Buda halálát megalkotja: a gyengeség, az elégtelenség legmélyebb okát, a társadalmit elfedi, s csak a morálisat mutatja meg. A nemzeti eszme, a társadalmitól megfosztottan, maga is féloldalassá, elégtelenné válik. A Buda halálából hiányzik az a társadalmi eszmeiség, mely a Toldiban még párosult a nemzetivel. Etele és Buda történetében: a nemzeti célzat maradt meg – pusztán. Miként a liberális polgárosodás szemléletében, úgy Aranyéban is, a nemzeti és az erkölcsi elem szorosan egybekapcsolódnak, s kiszorítják maguk mellől a társadalmit. A nemzeti egység eszméjének letéteményesei a forradalomban is Buda és Etele végzetét látják. Arany fölismerése a hun-magyar nemzet történelmi gyengeségéről, elégtelenségéről: helyes, kritikai fölismerés volt. A trilógia távlatában ott rejtezett a feloldás, a megváltás ígérete is. De a gyengeség végső, legmélyebb okának morálissá minősítésében Arany épp arról terelte el a figyelmet, aminek következményeit oly fájdalmas aggodalommal akarta számon tartani.

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1849-TŐL 1905-IG

 

Buda halála (1863)

Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: a hatalomról való balgatag lemondása az a tragikai mag, ami végül halálához vezet. Etele a hivatott a világ fölötti uralomra, de ennek az a feltétele, hogy képes legyen önmagát legyőzni. Az idegen Detre ármánya egymás ellen uszítja a két testvért, s így betelik mind Buda, mind pedig a hun nép végzete. Arany tudatosan olyan eposzi hőst alkot, aki végzete tudatában küzd. Mint ahogy erről a Zrinyi és Tasso című tanulmányában (1859) írt.
A Buda halálát mindenekelőtt az elbeszélés ütemének gyakori változtatása jellemzi. Ady nem indokolatlanul nevezte balladának a Buda halálát, valóban a műnemkeverés balladaszerű módja jellemzi. Ha figyelembe vesszük a hun trilógia fönnmaradt vázlatait, azonnal kiviláglik, hogy e művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek olyan szigorú szerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szorosabb kapcsolat fűzi a félbemaradt művet: az Előhang például A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége a legkisebb nyelvi egységek szintjén is teljes, a metaforikus fölépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Toldi. Ágnes asszonyhoz és az örök zsidóhoz hasonlóan a hun trilógia szereplői is főként belső jellemzésben gazdagok. Még inkább a lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak, mint Toldi. A költő gyakran idézi belső monológjukat.

http://magyar-irodalom.elte.hu

 

BUDA HALÁLA

A tervezett trilógia középpontját a hun birodalom bukása képezte volna, a befejező részként a honfoglalás, a hunok visszatérése állt Arany terveiben. Végül csak az első rész, a Buda halála készült el.
Az eposz a testvérharc motívumára épül. Buda megosztja öccsével, Etelével az uralkodást. A két testvér megértené egymást, de asszonyaik pörpatvarai és a "szász" Detre ármánykodása ellenségekké teszi őket. Etele páratlan hadvezéri képességei, s a birtokában lévő "isten kardja" segítségével naggyá növeli a hunok birodalmát. Lobbanékony természete azonban belesodorja a "tragédiai bűnbe": megöli bátyját. A testvérgyilkosság előrevetíti a végzetet: a belső viszálykodást, a nemzet széthullását.
Etele átlátja Detre hamisságát, s minden erejével arra törekszik, hogy bátyjával ne vigye kenyértörésre a dolgot. Detre számító intrikáinál azonban veszedelmesebb a hunok ügyére saját feleségének, Krimhildának a jelenléte. Detre tudatos ellenfél, Krimhilda azonban csaknem akaratlanul készíti elő férje romlását idegen gondolkodásmódjával, a hunokétól eltérő érzelmeivel. Belső vívódásai ellenére a végső találkozáskor végül indulatai átszakítják az önfegyelem zsilipjét. A költő helyesen válaszolja meg a nemzet nagy problémáját: négy évvel a kiegyezés előtt óva int, hogy befogadjuk az ellenséget vagy éppen házasságra lépjünk vele.
A Buda halála a költő egyik legkiérleltebb epikus alkotása. A népi életképek derűs realizmusát a pontos okozati összefüggésekre épülő konfliktussal, gondosan rajzolt jellem- és lélekrajzzal párosítja. Minden eddigit felülmúló bőséggel használja fel és fejleszti tovább a népnyelv kifejezéskincsét.

Legeza Ilona könyvismertetői

 




Professzionális Tárhely