Csokonai Vitéz Mihály

A TIHANYI EKHÓHOZ

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért

A TIHANYI ECHÓHOZ

1803-ban íródott a költemény. Műfaja elégia. Bánatot, szomorúságot, panaszt közvetítő alkotás, a társadalomban átélt megpróbáltatások után Csokonai a visszhanghoz intézi fohászát. Tőle vár reményt, vigaszt, s azt, hogy a lelkében dúló keserű érzelmeket meghallgatja.

A költemény indító verssora, zaklatottságot tartalmaz; felkiáltás, melyben a nyugtalanságot az „Ó” indulatszó is fokozza.

A szentimentalizmus jellegzetes képét használja csalódásai, kudarcai közvetítésére, hiszen a hold halovány fénye mellett mondja el jajongó panaszát. Negatív értéktartalmú jelzői és igéi a lélek kiérettségére, fásultságára utal. („jajgat”, „sír”, „elpusztul”, „magános”, „árva”)

A sorvégi áthajlások a keserű vigasztalanságot tovább fokozzák.

A 2. versszakban a lírai önelemzés tovább folytatódik, hiszen élesen szembehelyezi magát azokkal, akiknek sorsa nem olyan méltatlan, mint az övé. Erre utalnak éles értékellentétei. Figura etymologikával hangsúlyozza kétségbeesését, mindenről lemondó állapotát.

A 3. versszakától a 6.-ig panaszáradatát részletezi, megrendítő gondolatokban vall a közéletben elszenvedett sérelmeiről, valamint magánéleti zátonyra futásáról. Súlyos társadalmi kritika tapasztalható ebben a gondolati egységben, melyben leleplezi az embertársak érzelmi közömbösségét. Fájdalmas tény számára, hogy még a zordon erdők és a durva bércek is több érzéssel rendelkeznek, mint saját embertársai. Barátai ellenséggé válását vallja meg őszintén, majd érzelmi kétségbeesése tetőfokán hangsúlyozza: „Nincsen szív az emberekbe…”. A nincsen szó háromszori ismétlése ennek a  kifakadásnak a nyomatékosítását szolgálja.

Magánéleti magányát is kifejezésre juttatja 6. strófájában. Nagy lelki erőre vall, hogy a szakítás után is elragadottsággal teli jelzőkkel illeti meg Lillát, és boldogtalanságáért nem a kor társadalmi szokásait, zsarnoki törvényeit hibáztatja. Szemléletes kifejezőeszközei, alliterációi, tiran törvény, kínok között, melyek az alkotás akusztikai hatását emelik.

A 7. versszaktól a 10. versszakig a természet megnyugtató menedéke, békéje, oltalmazó nyugalma kerül az ábrázolás középpontjába, és a lírai én Rousseau-hoz hasonlóan szent magányosságban szeretne élni. Ennek a vágyott, remélt állapotnak a bemutatása ódai emelkedettségű, dicsérő, magasztaló, melyre a pozitív értéktartalmú költői jelzők is utalnak. („bölcs..”, „csendes”). Csokonai megerősíti, hogy a természetben válhat az ember teljes értékű emberré és polgárrá, igazi értelemmel, igazi értelemmel, bölcsességgel csak itt tud élni.

A befejezés a felvilágosult költő öntudatát, hitét tartalmazza, bízik abban, hogy a későbbi korok, majd méltó elismerésben, megbecsülésben és tiszteletben részesítik őt.

Tóth Krisztián 11.E


A tihanyi ekhóhoz (1803) első megfogalmazása még 1796) táján keletkezett, A füredi parton címmel. A költemény visszhangzó jellegét a vershangzás is kifejezi: az utolsó sor az előzőnek az ismétlődése. A költő a saját keserves sorsát állítja szembe a Füreden gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekhó istennőnek mondja el – a visszhangot kapja válaszul. A párhuzam és az ellentét a versvilág fő jellemzője: a vigadozás képeivel szemben egyetlen sor sok mindent kifejez: „Addig én itt sírva sírok.” A tőismétlés régies-népies ízt ad, meg is erősíti a jelentést. A szentimentalizmus stílusfordulatai ebben a versben sem pusztán átvett elemek, hanem őszinte és megszenvedett realitást fejeznek ki. Sajátos szóhasználattal teszi választékossá, nyomatékossá kifejezéseit: „Zordon erdők, durva bércek, szirtok”, „keblekből” – „magok”. Embertársairól panaszkodik, akik „csúfra emlegetnek / Egy szegény boldogtalant.” A reményeitől megfosztott ember elpanaszolja élete kisiklását, a költői pályájának zátonyra futását. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt, amely tudatosította veszteségeit. A kialakult zsarnoki szokáson megtörtnek a legemberibb törekvések, behódolt Lilla is. A 7-10. strófában a magányba menekülés, a fájdalmas lemondás képei jelennek meg. „Erémi” (remetei) szállást keres, barlangot, szent fedelet. Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé helyezi, az ermenonville-i remetével érez sorsközösséget. Az „ember és polgár” szókapcsolat Csokonai ars poeticáját is jelenti, ugyanakkor személyes vágyát is a teljes életre. (a „polgár” a francia forradalom és jakobinus mozgalom szellemében a közéleti embert jelenti; az „ember”: aki igényt tart az egész világra, mohón tanul, sokoldalúan művelődik, közösségi és egyéni életében egyaránt megívja harcait.)A megbántott költő az érdemeinek elismerését a „boldogabb időtől” várja. Az a biztos hit zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárt. A hangulati kettősséget bonyolultabb verszene, strófaszerkezet festi alá. Trochaikus lüktetésű 7-8-10 szótagos sorok váltakoznak, a 8-as sor kiemelkedik a többi közül. A rímképlet is váltást jelez a strófában: ababccdd. Az ekhós forma (a 8. sor a szakaszból hiányzik, az a 7. sor megismétlése pótolja) a panasz visszhangtalanságát jelzi. A magány állapota Csokonainál is (a költészet hagyományaihoz igazodva) több jelentésű: nem csak a „világ” nyüzsgésétől való elvonulást jelenti, hanem „bizonyos erkölcsi választást: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől; a »magány« fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van <…>” (Nemes Nagy Ágnes)Csokonai A Magánossághoz c. versét Kisasszondon írta, Somogyban. Az óda közvetlen háttere egy tönkrement szerelem (itt kapott hírt Lilla házasságáról), és élethelyzetének bizonytalansága (csak ideiglenes tanári megbízatást kap Csurgón). A megszemélyesített magány itt is „kedves istenasszony”, s a négyszeri megszólításban „áldott”-nak nevezi a költő. Megszólítással, kérelemmel fordul hozzá. A magány lakhelyének leírásakor Pazar bőségben villantja fel a romlatlan táj elbűvölő gyönyörűségeit. Csokonai nimfái „kákasátorokban” laknak, szemléletes a „szőke bikkfák” szótársítás is. A leírás mély filozófiai mondanivalóval telik meg: az élet igazi értékeit, szépségeit csak a bölcsek és a poéták veszik észre. Ellentétes jelentésű szakaszok következnek, majd a magány áldásait emeli ki a költő, a teremtő egyedüllétet, a költészet és a bölcsesség bölcsőjét. A semmiből világot teremtő szellemi erő felrajzolása Csokonai versében a későbbi romantikus életérzés megsejtése, korai felvillantása. A vers későbbi részében az istenasszony megérti a költőt, csendes nyugalmat és békét ajándékoz neki. A „büszke lelkek” sorsa azonban örökös nyugtalanság és félelem. Az igazi és legteljesebb Magánosság a költő számára a halál (10-11. szakasz). A megfáradt ember a végső magányt, az elmúlást óhajtja és sietteti. A verszene ebben a műven is egyedi és bravúros: 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak, rímtechnikával is ugyanazt a sorrendet erősítve: ababccdd.

Írta:
almosriporter

 




Professzionális Tárhely