Samuel Barclay Beckett

GODOT-RA VÁRVA
(1953)

Nem állok semelyik oldalon. A gondolatok formái érdekelnek. Van egy csodálatos mondat Ágostonnál: ,Ne essetek kétségbe nagyon, az egyik lator üdvözült; ne örvendezzetek nagyon: a másik lator elkárhozott.' Csodálatos a formája ennek a mondatnak.
Olyan művészetről álmodom, mely nem lázad saját fenséges jelentéktelensége ellen.

(SAMUEL BECKETT)

Az abszurd irányzat egyik vezéregyéniségének, Beckettnek első színpadi sikere, a Godot-ra várva a drámatörténet egyik legtalányosabb alkotása, ma már az antidrámák klasszikusa, az új irodalomnak mintegy paradigmája" (A. Hauser), egy komplex költői képmás" (Esslin). A szerzőt hiába faggatták arról, hogy kit vagy mit ért Godot-n, sosem válaszolt rá egyértelműen, viszont az értelmezések egész sorát vetette el. A felszínen észlelhető, társadalmon, történelmi időn kívüli banalitások mögött az ember és a világ kapcsolatának végső feltárása történik, az író szembesít az emberi lét alapkérdéseivel, értelmetlenségével. (Többre becsülöm annak kifejezését, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége", Beckett.)

A művet először franciául írta meg - a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre késztet" -, majd angolul (En attendant Godot, ill. Waiting for Godot). A mű tartalma a várakozás, formája a várakozás közben elvégzett cselekvések sora" (Bécsy) - így ez az alapszituáció is, és egyben a cselekmény maga is; olyan helyzet, amire nem következik semmi, végjáték". Alaptémája, vezérmotívuma a visszatérő kijelentés: Godot-ra várunk."

A Godot négy alkat és egy szituáció végzetének drámája" (Réz P.); vegetálás a lét perifériáján. Az abszurd drámák dramaturgiájának megfelelően nem ábrázol életfolyamatokat, nemcsak cselekmény, de (hagyományos értelmű) jellem és kommunikáció sincsen: két csavargó vár egy bizonyos Godot-ra egy országúti fa alatt; érkezik egy páros, majd egy fiú Godot üzenetével. A második részben majdnem ugyanez ugyanígy megismétlődik; eszegetnek, beszélgetnek, két vándor érkezik, végül egy fiatal fiú közli Godot üzenetét: holnap biztos eljön.

Reális részletekből irreálissá áll össze a mű egésze: minden elem, mozzanat egyszerre konkrét, kézzelfogható, ugyanakkor rejtélyes, bizonytalan. Ez érvényes az idő és a tér kategóriáira is. Az elvont időtlenségben megszűnt a linearitás, az időhármasság; az ábrázolt világ eseménytelen monotóniája jelen idejű. Vladimirék kiemelnek múltbeli mozzanatokat ötven éves ismeretségükből, de ez nem határozza meg jelenüket. Az alapritmust megszakítja egy-egy emléktöredék: Vladimir kihalászta Estragont a Szajnából; nyomasztó emlékeik vannak millió halottról; utalnak egy istentelen" iskolára, emlegetik az Eiffel-tornyot és egy dél-franciaországi szüretet egy bizonyos Bonellynél" - de Didi felidézéseire Gogo rendszerint nem emlékszik. Csak az éjjelek és nappalok váltakozása érzékelhető; az alkony, a félhomály. (Egy pillanat, s már éjszaka van. A háttérben felkél a hold"; Vladimir: Mindig az éjszaka beköszönte előtt jövünk. / Estragon: De az éjszaka nem köszönt be.") Az is látszat csupán, hogy egyetlen éjszaka telt el a két felvonás között. (Éjjelente elválnak egymástól; Estragont ilyenkor megverik ismeretlen emberek.)

Az ismétlődések ritmusa - a napszakok váltakozásában, a természet megújulásában, a visszatérő helyzetekben (várakozás; érkezés-távozás; üzenet-várakozás) és a szövegekben - ciklikus időszemléletet tükröz; lényeges változások, fordulatok nem tagolják a történéseket. Pusztán az időt kell tölteniük - Vladimir: azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel" -; ha megállnak, akkor tudják igazán, hogy csak várakoznak. Az időről hallani sem akaró Pozzo dühödten értelmezi az időkategóriát Vladimirnak: Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? (Nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik." Estragon menekülne az időtlen, dimenziótlan közegből, de képtelen - mivel elindulni, az nehéz", és azt el kell határozni" -; így (kívül a naptári, az átélt időn) a pillanatok azonosulnak az örökkévalósággal.

A helyszín (a színpadkép) is az elidegenült világ azonosíthatatlan tája. Egyszerre funkcionális és jelképes: egyben a létezés elvont tere is (a misztériumok világszínpadához hasonlóan). Sehonnan sehová sem vezető országút mellett, egy fennsíkon, a senki (vagy Pozzo?) földjén, hatórányi járásra emberektől, közel valamilyen szakadékhoz, nádashoz várakoznak. Nem tudják, hol vannak: ott-e, ahol tegnap, és egyáltalán jó helyen várnak-e? (Estragon: Mondtam már, hogy tegnap este nem voltunk itt. Álmodtad az egészet. / Vladimir: És szerinted hol voltunk tegnap este? / Nem tudom. Máshol. Ürességben itt nincs hiány.; Vladimir: Nem ismerős a környék? / E: Mi legyen ismerős? Ebben a sivárságban töltöttem az egész kurva életet. Ki figyel ilyenkor az árnyalatokra?") Máshol (valahol) élnek azért emberek (meg is verik Estragont), néha valakik járnak" a közelükben; a kisfiú kecskepásztor, a testvére juhnyájat őriz. Az út-toposz eleve jelzi köztes" állapotukat: kívül, távol téblábolnak az emberi világtól. A fa is sokjelentésű, szimbolikus toposz - a kiszáradt váz" a második felvonásra feléled (a franciában még kilombosodik", az angolban négy vagy öt levél" jelenik meg rajta).

A tárgyi világ is a figurák teljes kifosztottságát, reménytelenségét jelzi: az utolsó répát, retket eszik, Estragon öve lesz a kötél az akasztáshoz; kellékeik eszközök a bohóctréfákhoz: a cipő szorít, a kalap nagy; ugyanígy Pozzo és Lucky is hurcolja magával tárgyait (bőrönd, kosár stb.).

A két felvonást tökéletesen végiggondolt szimmetria tartja össze (Egy felvonás kevés lett volna, három pedig sok", Beckett). Az első felvonásban olyan kijelentések hangzanak el, melyek egy korábbi, meg nem írt felvonásra utalnak (pl. Gogóék azt állítják Pozzóék távozásakor, hogy nagyon megváltoztak"; amikor a kisfiú elmegy, kijelentik, hogy minden elölről kezdődik"), a második felvonás ugyanúgy tükörképe az elsőnek, mint az első egy meg nem írtnak. Nincs előrehaladás; kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni a következő pillanatban, minden egyformán fontos, ill. egyformán jelentéktelen. Értékrend híján játék az öngyilkosság, kiemelt jelentőségű viszont a várakozás. (Az arányeltolás a hagyományos cselekmény paródiája is egyben.)

A mű cirkulárisan szerkesztett", a helyzetek majdnem ugyanolyan sorrendben térnek vissza, de a második rész süllyed, lefelé halad - ugyanúgy zárul, mint az első, de végleg bizonyossá válik a reménytelenség. (Vladimir: Mindennek egyre kevesebb a jelentősége / Estragon: Még mindig nem eléggé kevés.") A körforgásban a fiú feltűnése először fenntartja a várakozást, másodszor viszont már az ő előkerülése is a szituáció értelmetlen voltát erősíti. (Vladimir kutyáról szóló dala azt példázza, hogy bármikor újra lehet kezdeni, még a hiábavalóságokat is.) Ugyanazoknak az archetipikus helyzeteknek, hagyománytípusoknak, szereplőknek a végtelen ismételgetése maga a visszavonás: más-más aspektusból újra lejátszva, +mégegyszer utoljáraă felidézve mindig ugyanaz az üres eredmény jön ki" (Balassa P.).

Gogo és Didi számára nincs menekülés; este távozhatnának, de nem mennek. Felvonás közben állandó a mozgás, a felvonásvégeket azonban a nyugalom, a maradás állapota határozza meg. Az író felcseréli a mű záróformuláját Estragon és Vladimir között, hangsúlyozza a kölcsönösséget. Magányra vágynak, de azt sem tudják elviselni (Vladimir: Még egy pillanat, minden eloszlik, s mi ismét egyedül leszünk a magány végtelenségében.") - így együtt, elválaszthatatlanul magányosak. (A művészi tendencia nem a tágulás, hanem a szűkülés. És a művészet a magány apoteózisa", mondja Beckett.)

A bizonytalan világban átutazók az emberek; a mű figurái is várakozók és utazók. Nemcsak az idő eltöltésén, hanem lényük, bensőjük ürességének kitöltésén is fáradoznak. (Milyen gyorsan múlik az idő, ha az ember jól szórakozik!" - Várakozunk. Unatkozunk. Nem, ne tiltakozz, állatian unatkozunk, nincs vita.") Állandóan tesznek-vesznek, járkálnak, tornáznak; cselekedeteik eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak" - és minden tevékenységük egyenértékű kényszercselekvés, tettpótlék. (Folytassuk" - biztatják magukat; - többször elhangzik, hogy nem bírom folytatni" -, de mindig folytatják.)

Próbálják összpontosítani figyelmüket - Vladimir: Nem a gondolkodás a legrosszabb" -; erőlködnek, hogy emberek legyenek; tudatosítják, hogy az emberiséget is képviselik. (Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. [+] De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk+ Legalább egyszer legyünk méltó képviselői ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen sorsunk közéjük vetett."). Változatos eredetű neveik szintén az emberiséget" idézik, beszélő névként is: Estragon neve francia (de benne az angol ,go'-t vélik felfedezni), Vladimiré nyilván szláv (de a francia ,dire'-t is rejti); a Pozzo olasz, a Lucky angol eredetű.

Csak a szerzői utasításokban szerepel a Vladimir-Estragon elnevezés; egymást Didinek és Gogónak hívják; a fiú Didit Albert úrnak, Gogo magát találomra Catullusnak; a bizonytalan Estragon számára akár Pozzo is lehet Godot (mindkét felvonásban annak hiszi), a fiú és a bátyja is felcserélhető - a mű az emberi személyek identitását és valóságosságát is megkérdőjelezi. A névjátékok állandóan visszatérnek: Estargon hol Ábel, hol Kain néven szólítja Pozzót - akiben így az egész emberiség benne van" -; helyettesíthetők a nevek, személyek, kapcsolatok. (Én is kerülhettem volna az ő helyébe" - mondja Pozzo Luckyról.)

Nincs hős, nincs központi konfliktus - a figurák alapvető elvi magatartásformák (a misztériumokhoz, moralitásokhoz hasonlóan). Sajátos, elválaszthatatan párokat alkotnak, nem lehetnek meg egymás nélkül, de egymásrautaltságuk ellentmondásos. Szigorúan szerkesztett komplementer alakok, párhuzamos és ellentétes vonásokkal. (Kapcsolataik az egyén elszigeteltségének, magányának feltárását szolgálják.) Bár az ismétlődő öngyilkosság-próba mindig kudarcba fullad (visszariadnak; nincs kötél; elszakad); változásaik a pusztulás, a fizikai-szellemi leépülés felé mutatnak: az embert már csak a biológiai életvágy mozgatja. Széthullanak az értékek, a kultúra megsemmisül, a létnek csak illúzióját teremtik meg. (Estragon: Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.")

A társadalmon kívüli, becsvágy nélküli Vladimir és Estragon képviseli az egymás mellé rendeltséget; egyetlen személyiség két része" (Esslin) a tudatos (Vladimir) és a tudattalan (Estragon) alak. Ha jelen vannak utazók", akkor azokra figyelnek; ha nincsenek jelen mások, akkor magukra. (Vladimir: Mi lenne, ha bűnbánatot tartanánk?") Vladimir az eszményekért még lelkesedő, reménykedő idealista, az absztrakciókra hajlamos, a gondolkodó, nemcsak ösztöneire, hanem eszére is hallgató ember" (Réz P.); gyakran idézi műveltsége maradványait. Benne még maradt némi felelősségérzet is.

Estragon a földhözragadt, csak a reáliákra tekintő, szűklátókörű átlagember". Anyagias, kétkedő materialista (állítólag költő volt!), szinte csak vegetatív kérdések foglalkoztatják. (Már a hozzájuk kapcsolódó kellékek (a kalap és a cipő) jelzik intellektuális különbségüket, és ezt erősíti Beckett gyors síkváltásokkal is; pl. Didi elmélkedik a latrokról, a Bibliáról, a szentföld térképére való emlékezéstől Gogo meg szomjas lesz)

Az általuk képviselt tengelyre merőleges a másik kétpólusú tengely, Pozzo és Lucky kettőse, az alá-fölérendelt hatalmi viszony (és a szadista-mazochista típusok) megjelenítése. Pozzo pórázon vezeti a kiszolgáltatott Luckyt, akinek a nyakán látszik a kötélvágta seb, de ,boldog'. A második felvonásban, már megnémultan, ő rángatja kötélen maga után a megvakult Pozzót. Szatirikus rajzuk a testi-szellemi degeneráció bemutatása; a racionalista, naturalista haladás-mítoszok paródiája" (Mihályi G.).

Műveltek voltak mindnyájan (l. a kariatidák, a Biblia emlegetése; latinizmusok, Hérakleitosz-torzítás), de felejtenek - emlékezetkihagyásuk a szövegformálásban is érvényesül, és a beszédmódjuk is töredékes személyiségük jelzése. Nem figyelnek, monologikusan filozofálgatnak; sablonok, közhelyek - mindenkinek megvan a maga kis keresztje", a bőrünkből nem bújhatunk ki" stb. -, hiányos mondatok hangzanak el, a beszéd is csak pótcselekvés, szerepe az űr kitöltése, a csend beálltának megakadályozása. Nem tudják kifejezni magukat, keresik a szavakat; komikusan ismétlődnek az udvariassági formulák, a veszekedés-kibékülés sémái. (Csak nem fogunk udvariaskodni?", Hordj le!", Most pedig béküljünk ki!") A kiüresedés végső fokára jutottak: a teljes értelmetlenséget ironikusan tükrözi Lucky monológja is, Pozzóé is, aki fennkölt, lírai hangú" szövege alatt csattogtatja ostorát és a választékos tirádát trágárul fejezi be. Kétséges a megértés lehetősége, elidegenült a beszéd is. (A szöveg tiltakozás a nyelv, mint adekvát kifejezőeszköz ellen" (Hauser A.); és a nyelv elleni támadás a logika elleni támadás is: lemondás az oksági összefüggésekről / a XX. századi filozófia is eljut ilyen következtetésekre: Az oksági kapcsolatba vetett hit a tévhit", Wittgenstein/.) Ugyanakkor Beckett az állandó paralelizmusokkal, visszatérő szavak láncolatával, egymással azonos és mégsem azonos, egymással egybecsengő és mégis disszonáns mondatok hosszú sorával [+] darabjainak nyelvi-költői varázsát is megteremti" (Hankiss E.).

A pesszimizmus itt költői képekké komposztálódott; az ember alatti ember a maga tiszta költészetében a mítosz színeibe öltözött, a szokás banalitásai a költészet ritmusát veszik fel, a szokásszer viselkedés képtelenségeit a varieté tréfáinak gépszer jellege itatja át, s így kiváltják a bergsoni nevetést" (F. Kermode). A figurák az abszurd, groteszk helyzet bohóc-bábjai, hagyományos zanni-típusok; Pozzo knokknak" (azaz az állandóan ütött bohócfigurának) nevezi Luckyt. Pozzo és Lucky magánszámokat ad elő, Lucky tudálékos-zagyva értekezését és a hálótáncot, a hiú Pozzo szereplését a többiek közönségként minősítik is. Ismétlődnek a gagek, a clown-játékok (a kalap-nadrág-; bőrönd-kosár-játékok; az ütlegelés).

A világ iszonyatos zűrzavarában egyetlen tény világos: várjuk, hogy megérkezzék Godot" - létük egyetlen értelme (abszurd rítusként) a mitikussá növesztett várakozás - egyetlen pillanatra sem hagyják abba. Egy valamikori megbeszélés alapján várakoznak Godot-ra - Estragon persze nem is emlékszik -, aki nélkül értelmetlen a világ; viszont ha eljön, akkor megmenekültek". Megélhetést remélnek - Meglehet, hogy ma este nála alszunk, teli hassal a száraz meleg szalmán" -, vagy megváltást (jogaikat vesztett kérvényezők? Godot munkaadó? - kérelemmel járultunk elé"; elbaltáztuk jogainkat"). Godot is azonosíthatatlan: a központi hiány, aki nem jön. (Egyes találgatások szerint God-ot" az angol ,god' francia kicsinyítő képzővel; de a beszélt ír nyelvben maga a 'Godo' hangalak istent jelent.) Ha Godot tehát isten-allegória, akkor az alakok megváltásra várnak - és az isten nem nyilatkozik meg. (A hírhozók biblikus jelentést sejtetnek, küldönc-próféták, /szimbolikusan/ foglakozásuk is ezt a magyarázatot erősíti; Beckett Szent Ágostonra utal, Vladimir a latrok sorsán, az evangélium ellentmondásosságán töpreng - miért csak Máté tudja? -; ki nem mondottan pedig: ők maguk a latrok.) Tágabb értelmezésben Godot többértelmű alak, akire azért várnak, mert munkát adhat, értelmet, célt az életüknek - de bárki, bármi, amire az ember várhat; az ember(iség) beteljesületlen vágyainak szimbóluma. Godot kétségkívül nem a várakozás vagy a semmi puszta neve csupán. Azzal az üres transzcendenciával azonosíthatjuk, melyet az európai szellem vallomástevői: Hölderlintől Nietzschén és Dosztojevszkijen át Beckettig fölismertek, és különféle szavakkal megnevezni próbáltak: Fehl Gottes (isten-hiány) - mondta Hölderlin; isten halott - szólott Nietzsche-Zarathustra." (Balota¨)

Hankiss Elemér szerint a darab azt példázza, hogy az ellentétes pólusok közötti vibrálásra bontás meddig, milyen végletekig mehet el egy műben. Elemzésében kimutatja, hogy Beckett teljes következetességgel és tudatossággal bontja ellentétpárokra a valóság és az emberi tudat szinte minden alapvető kategóriáját. A szó szoros értelmében váltunk itt ide-oda az ellentétes pólusok között: 1. a mozgás és a mozdulatlanság között (Estragon: Menjünk? / Vladimir: Menjünk. (Nem mozdulnak."); 2. a tér és az idő meghatározottsága és meg nem határozottsága között (Vladimir: Hol? / Estragon: (nem mutatja meg) Valahol arra; Estragon: És melyik szombatot mondta? És szombat van-e ma?"); 3. a személyek és tárgyak azonossága és nem-azonossága között (Vladimir: Szóval itt vagy? / Estragon: Azt hiszed?"); 4. a jelentés és a jelentés hiánya között (Estragon: És nekünk? / Vladimir: Tessék? / Kérdem, hogy nekünk? / Nem értem. / Nekünk mi a szerepünk az egészben? / A szerepünk?"); 5. a frivol és a lényeges között (Estragon: Te mindig az utolsó pillanatig vársz (azzal, hogy begombolja a nadrágját) / Vladimir: (tűnődve) Az utolsó pillanat+(a halálra gondol"); 6. az emberi kapcsolat és a kapcsolat hiánya között (Estragon: Ölelj meg (Vladimir megmerevedik.) Hagyd, hogy megöleljelek! (Vladimir elérzékenyül. Összeölelkeznek. Estragon hátrahőköl) Fokhagyma-szagod van+). Az állandó síkváltásnak ezt a tudatosan alkalmazott technikáját, [+] a valóság alapvető viszonylatainak, az idő, tér, jelentés, azonosság, érték kategóriáinak felbontását egyre kevésbé érezni öncélú formabontásnak, s egyre inkább: forma-teremtésnek, mert az ellentétek állandó vibrálásából lassanként egy új formaélmény bontakozik ki."

Beckett bohócfiguráinak abszurditása emlékeztet Shakespeare bolondjainak játékára - a mű legismertebb Shakespeare-parafrázisa a Lear király bolondját idézi (Estragon: žrültnek születünk mindannyian. Néhányan végig őrültek maradnak"; Lear: Te bolondnak hívsz engem, fiú? / Bolond: Minden egyéb címed elajándékoztad, ez veled született."). Jan Kott Shakespeare és Beckett között egy új Teatrum Mundi (Világszínház) vonatkozásában lát analógiát. A darab érdekes párhuzam-lehetősége (forrása?) Balzac kevéssé ismert Mercadet c. drámája, melyben a szereplők az évekkel azelőtt eltűnt Godeau nevű hőst hiába várják vissza, hogy anyagi ügyeiket rendbe hozza. A Godot felidézi a csehovi technikát is: telik az idő, miközben a nézőnek az a benyomása, hogy minden megállt; sokan egyenesen a Három nővér parafrázisának vélik a művet: a soha be nem következő Moszkvába-költözéstől úgy várják Prozorovék a megváltást, mint Estragonék Godot-tól. (Egyébként Csehov tervezett egy olyan darabot, amely megdöbbentően emlékeztet a Godot-ra: Az első három felvonás során a szereplők a hős életéről beszélgetnek, és izgatottan várják, hogy jöjjön. Ám az utolsó felvonásban táviratot kapnak a haláláról", idézi Brustein).

Źrásaiban a fölbomlást úgy követi nyomon Beckett, mintha szüntelenül a Jelenések könyvéhez készítene kommentárt, vagy a Prédikátor könyvének verseihez: minden hiábavalóság!" (Balota¨) Általában a mű teljes reményvesztettségét hangsúlyozzák a Godot-ra várva értelmezői, mert amit Beckett bemutat, az ijesztő". Ugyanakkor egyben komikus is. Nincs kiút, mutat rá, és ez persze bosszantó, mert tényleg nincs kiút+ A mi szakadatlan optimizmus iránti vágyunk a lehető legrosszabb mentségünk. Ha a pesszimizmusa miatt elutasítjuk Beckettet, valódi Beckett-figurák leszünk magunk is egy Beckett-színpadon" (P. Brook). Természetesen a szerző állásfoglalása, mint mindig, talányos: Nem hiszem, hogy művem pesszimista. Nem állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen, hogy embereim mégis makacsul követik útjukat+ darabjaim kulcsszava a talán" (Beckett).

A művet Kolozsvári Grandpierre Emil fordította.

 

A Godot-ra várva amerikai bemutatójának rendezője, Alan Schneider, egyszer megkérdezte Beckett-tó, hogy kit vagy mit értett Godot-n. A Nobel-díjas drámaíró így válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban."

Éppen ez Beckett abszurdjának a lényege. A Godot-ra várva főhőse ugyanis nem Godot, e megfoghatatlan és meghatározhatatlan természetfölötti közeg vagy mitikus emberi lény, hanem Estragon és Vladimir, a két öreg csavargó, akik magányosan ülnek egy fa alatt, beszélgetnek és türelmesen várakoznak - maguk sem tudják, hogy mire.

"A dráma nem Godot-ról szól, hanem a várakozásról, a várakozás aktusáról, mint az emberi állapot egy lényeges és jellemző aspektusáról. - írja Martin Esslin. - Egész életünk során mindig várunk valamire, és Godot egyszerűen várakozásunk tárgyát képviseli - valamilyen eseményt, dolgot, személyt vagy a halált. Továbbá az idő múlását, a maga legtisztább, leginkább nyilvánvaló formájában, a várakozás aktusában érzékeljük."

Forrás:
http://www.kulturinfo.hu

 

Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szerző így válaszolt: "Ha tudtam volna, -megírom a darabban." Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti. Dublinban született, protestáns családban. Bármennyire furcsa is a későbbi Beckett-kép alapján, de igen népszerű diák volt, jó sportoló, társaságkedvelő. 1923-ban a Trinity College-ban francia-olasz szakos, 1927-ben végez. Kiváló eredményei alapján párizsi egyetemi lektor Lesz. Párizsban közeli kapcsolatba kerül James Joyce-szal és körével. Proust-ról ír tanulmányt, költői díjat nyer. 1930-ban visszahívják a dublini Trinity College-ba tanárnak, azonban hamarosan búcsút mond az egyetemi karriernek, s későbbi hőseihez hasonlóan vándorol, alkalmi munkákat végez. Beutazza Európát, majd Párizsban települ le, itt írja Murphy című regényét (1938) . A második világháború idején részt vesz a francia ellenállásban, majd az ír Vöröskereszttel tér vissza Párizsba, ahol ismét otthonra talál. Talán legtermékenyebb évei következnek. A Godot-ra várva 1952-ben jelenik meg franciául. Mint az író vallja, a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre készteti. 1953-ban mutatják be a darabot Párizsban, Roger Blin rendezésében; újszerűsége miatt akkoriban számos vita kísérte, azonban többen már akkor is felismerték, hogy új korszakot jelez a XX. századi dráma történetében. További főbb drámái: A játszma vége (1957): egy vak ember tartózkodik egy üres szobában, mellette két másik ember egy-egy kukában; Az utolsó tekercs (1958) : egy öregember újra meghallgatja fiatalkori magnófelvételeit, azonban már nem sikerül megértenie őket; Némajáték; O, azok a szép napok (1961): egy színésznő monológja, aki fokozatosan süllyed, a közelében lévő férfival párhuzamosan, a homokban, míg a darab végére már csak a feje látszik ki. Beckett drámáit számos nyelvre lefordították, s világszerte játsszák.1969-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. Amint meghallja a hírt; összecsomagol, s ismeretlen helyre távozik: nem kíván nyilatkozni, interjúkat adni. Az abszurd dráma, ahogyan Martin Esslin nevezte el, a kritikus szerint a sokkterápiára épül, a közönséget a lét értelmetlenségével szembesítve, védekező erőket szabadít fel. Ezek a tragédia katarzisát helyettesítik. Beckett drámái egy a korábbitól eltérő dramaturgiára épülnek. Szinte nincs cselekményük, a szereplők a lét perifériáján vegetálnak, nincs igazi karakterük, s nem folytatnak a hagyományos értelemben vett párbeszédet, mivel nincs közöttük igazi kommunikáció. Műveiben gyakoriak, mint a Godot-ra várva-ban is, a komplementer figurák: Vladimir a gyakorlatias, Estragon a költő, Pozzo az úr, Lucky a szolga stb. A dráma egy statikus helyzetet ábrázol, mely számos metaforikus értelmezést megenged. A várakozás válik életük egyetlen értelmévé. A párhuzamok és az ellentétpárok, mint arra Hankiss Elemér is utal egyik tanulmányában, a darab szerkezetének alapvető részei: a két felvonás egymásnak megfeleltethető motívumokból épül fel (pl., megváltás, elkárhozás, öngyilkosság, elmenni, itt maradni stb.). A darab tragikumát gagek, bohóctréfák, komikus szituációk oldják. Az állandó feszültség a remény és a reménytelenség, az illúziók. és a valósággal való szembenézés között így marad elviselhető. Magyarországon 1965-ben mutatták be a darabot a Thália Stúdióban, Kazimir Károly rendezésében, Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában; kiemelkedő előadása volt a kaposvári 1975-ben, rendezte: Ascher Tamás.

Godot-ra várva
A drámákban általában nem a konfliktushelyzetet létrehozó eseményt, hanem annak az emberek sorsára tett hatását mutatják be, ábrázolják az írók. Az ötvenes évek legjelentősebb ír származású, francia nyelven író drámaköltőjének sok művében az egyéni élet kisiklása vagy egy világkatasztrófa már be-következett; és az ez utáni állapotot mutatja a be az alkotó. Tehát drámái általában állapotrajzok, s így az idő nem játszik szerepet bennük, de a helyszínek is eléggé körülhatárolatlanok. Ez a műveit általános érvényűvé, de egyben elvontabbá is teszi. Drámáinak többsége így látomásos jellegű példázat. Ezek tehát valamiféle végső állapotról szólnak: vagy az egyéni élet végső szakászáról, amikor már semmit sem tudunk megváltoztatni, tehetetlenek: vagyunk fizikai és szellemi képességünk jó részét és az illúzióinkat elvesztettünk, vagy az egész emberiség végső állapotáról, s ennek megfelelőek a az alakok és azok környezete is. Az író legáltalánosabb érvényű drámájában, a Godot-ra várva című művében is bár groteszken primitív, vegetáló alakok jelennek meg sivár, kietlen, kopár környezetben, de ezek még mindig nem olyan torz véglények, mint A játszma vége Clowja és Hammja, akik kukában laknak, vagy az Ó, azok a szép napok nyakig homokba ásott Winnie-je vagy annak párja, Willie. A végletesen pesszimista szemléletű író darabjai rögeszmeszerűen többször is fölidézik az egész emberiség pusztulásának, végső elsorvadásának látomását, s bár s ezek eléggé elvontak, de még így kopárságukkal, eszköztelenségükkel is hátborzongatóan riasztó hatást keltenek. A semmi jelenik meg kézzelfoghatóan és nyomasztó módon a színpadon. A Godot-ra várva szereplői sem hús-vér emberek, inkább szimbolikus alakok. Vladimir és Estragon társak, barátok; ők az életrevalóbb, szélesebb látókörű, ill. az élhetetlenebb, szűkebb látókörű ember típusát, Pozzo és Lucky az a úr és a szolga viszonyát testesítik meg karikatúraszerűen. Látjuk tehát, hogy a szereplők párokba rendeződnek s valamiféle általánosabb képlet megtestesítői. A mű zárt szerkesztésű, kevés szereplőt mozgat az író, ugyanakkor a sivár lelkületű szereplők prímitívek, s így a mű cselekménye is nagyon egyszerű. A két főszereplő a nevével valamiféle megváltást sejtető, de pontosan körül nem határolt alakot vár, aki végül is nem jön el. Hőseink így maguk próbálnak valami értelmet adni az életüknek de ez nem sikerül nekik. Közben találkoznak Pozzóval és Luckyval. Először a úr cipeltet óriási terhet a még így is boldog, elégedett Luckyval, majd a második találkozáskor Pozzót már vakon látjuk viszont, de a közben megnémult Lucky ugyanolyan odaadással szolgálja tovább. Azt tapasztaljuk tehát, hogy fokozatosan vesztik el képességeiket.
A főszereplőket épp az egyéníti, hogy nincs semmijük, főleg otthonuk. Csavargók, csak azért topognak mégis ugyanazon a helyen állandóan, mert Godot-t várják. Egyébként megverik őket, árokban alszanak, répát esznek, koldulnak. Üldözöttnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, hisz a helyzetűk valóban bizonytalan. De a drámában nemcsak ez, hanem szinte minden bizonytalan: meghatározatlan a hely és az idő. Nem tudjuk meg hogy pontosan kire várnak hőseink és miért. Az általánosabb szintű kérdésfelvetést, a lét problémák bemutatását alantas életmódjuk képe groteszk módon ellenpontozza. Egész életük szánalmas vergődés, hiábavaló próbálkozások sorozata, fokozatos leépülés A Godot-ra várakozásában üres fecsegéssel töltik ki az idejüket. Estragon a cipőjét húzza föl-le, azzal bajlódik, Vladimir többször akar öngyilkos lenni, de ez nem sikerül neki. A díszlet üres, kopár, csak egy fa van tájékozódási pontként, így különösebb cselekmény híján a kellékeknek nagyobb szerep jut: a cipőnek a kalapoknak, a kötélnek. Ezekkel szöszmötölnek vagy játszanak el a szereplők. A mű végén az öngyilkossági kísérletnél még a kötél is elszakad. A primitív környezetnek, életmódnak és figuráknak megfelelően a bohóctréfák alantasabb poénjai viszik sokszor előre a mű cselekményét. A szereplők veszekednek, rugdossák, leköpik egymást. A tehetetlen várakozásba Pozzo és Lucky, ill. a hírhozó fiú megjelenése hoz egy kis változatosságot. A mű zárt szerkesztése abban is megnyilvánul, hogy a második felvonásban az első főbb mozzanatai ismétlődnek meg kisebb variációval, mintegy aláhúzva, nem változik semmi, legfeljebb Lucky és Pozzo tovább korcsosul. A fiú mind a kétszer ugyanazt mondja: Godot most nem jöhet, de holnap feltétlenül jönni fog. A groteszk megjelenítés Beckett műveiben általában az abszurd életérzésnek a kifejezője. Az élet értelem nélküli volta, a létfeltételek bizonytalanság, az emberi kapcsolatok felbomlása a kiismerhetetlenség, a tájékozódási pontok hiánya a jellemző szerinte a világra. Mindezeket jól mutatják a szaggatott, ismétlésekkel, naiv kérdésekkel és visszakérdezésekkel, nevetségesen kisszerű félreértésekkel teli párbeszédek. Beckett olyan messzire jutott az emberi élet elkorcsosulásának bemutatásában, és olyan általános érvénnyel fogalmazta ezt meg, hogy az emberi világ ábrázolásában ezen az úton, ebben az irányban továbbmenni nem lehetett.

 




Professzionális Tárhely