Makszim Gorkij (Alekszej Makszimovics Peskov, Алексей Максимович Горький)

ÉJJELI MENEDÉKHELY
(1902)

Úgy gondolom, hogy a hétköznapit" alapozásnak kell tekinteni, amire majd felkerül a kép. És részben anyagnak is, amellyel az író teljesen szabadon bánik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hétköznapi egyre cseppfolyósabb, s hogy a 19. század hétköznapja ma már nem létezik az író számára, ha csak nem éppen történeti regényt ír. A művész szemében nincs valamennyire is maradandó forma, a művész nem igazságot" keres, ő megteremti az igazságot.

(GORKIJ)

A XX. század elején Maxim Gorkij érdeklődése a színház felé fordult. Kispolgárok (1901) c. drámáját az egy év alatt világhírűvé vált Éjjeli menedékhely követte. A korszak egyik leghatásosabb színműve, az elesettség, a mélyre zuhanás, és ugyanakkor a konvenciók nélküli emberség iránti vágyódás darabja" (Szabolcsi.).

Babits szerint a századforduló táján a színpadon azoknak a műveknek volt legnagyobb sikere - így pl. az Éjjeli menedékhelynek -, amelyek legjobban hasonlítottak a modern regényhez". De Gorkij művének rendkívüli hatását fokozta a robbanásig feszült oroszországi társadalmi helyzet is.

Az első két felvonás Kosztiljov menhelyének festetlen és piszkos" tárgyakkal berendezett sötét, barlangszerű pincéjében, a III. felvonás tágabb teret igénylő történései ugyanennek (nem kevésbé nyomasztó) lomos, gazos udvarán játszódnak. Az utolsó felvonásban az eredeti belső tér átalakításai jelzik a szereplőváltozásokat". Valósághű miliőábrázolásával a századforduló naturalista színezetű társadalmi drámáját sejtetné a mű, de az író már az eredeti címmel - ,Mélyben' - is kifejezi, hogy a mélybe zuhant emberek sorskérdései, életlehetőségei foglalkoztatják, a környezet másodlagos.

Az atmoszférateremtésen kívül a csehovi dramaturgia számos más elemét is alkalmazza a szerző: feltűnő a hagyományos drámaszerkezeti elemek hiánya, a cselekményt helyettesítő, párhuzamosan futó sorsok rajza. Az Éjjeli menedékhely kényszerűségből összezárt emberek lazán fűzött életképsorozata: minden felvonás - amely tagolásnak nincs nagy jelentősége - egy-egy pillanatkép az egymástól független, de azért kölcsönhatásban álló szereplőcsoportokról. A szerkesztetlenség - a töredezettség hatásával - az élet folyamatszerűségének élményét adja. A lassú tempó a változatlanságot sugallja, ugyanakkor a szerzői utasítások szerint egyetlen napba sűrítettnek tűnhet a drámai jelen: kora reggeltől éjszakáig történnek az események. A megjelenő szereplők számára csak a pillanatnyi jelen a létező idősík; az ő időképzetükben ez maga az örökkévalóság. (Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna", Klescs.)

A hátteret, a felszínt a hétköznapi tevékenységek állandó ismétlődése, a kialakított szokásrend, életritmus adja: piacozás, sértegetések, ivás a kocsmában és a menhelyen, kártyázás dámajáték, stb. A hajnaltól éjszakáig tartó jövés-menést állandóan ismétlődő hanghatások (üvöltözés, fütyörészés, éneklés, csikorgás, ajtócsapkodás) kísérik.

Minden felvonás kegyetlen mozzanattal végződik: az elsőt Natasa megverése, a másodikat Anna halála zárja; a harmadikat az összetűzés, a tulajdonos megölése és Natasa gyanúsítása - hogy Pepel egy húron pendül Vasziliszával - fejezi be; az utolsóban a Színész vet véget életének.

A felvonásonként bekövetkező, legfeljebb néhány percig ható halálesetek nem okoznak fordulatot: Anna természetes halála megváltás, a gazember Kosztiljov megölése Pepelnek ugyan tragédia, de mindenki másnak megkönnyebbülés, a Színész öngyilkosságának tragikum-lehetőségét pedig azonnal kioltja Szatyin cinikus megjegyzése: elrontotta a nótát". (Mindig így van: születnek, élnek, meghalnak, mire való ez a sajnálkozás?" - ez az alaptónus a meghatározó.) Minden megy tovább, az utolsó jelenetekben a felvonás végéig még néhány alak, férfi és nő bejön, levetkőznek, lefekszenek", a megüresedett helyekre azonnal új figurák költöznek.

A nyitó jelenetekben tizennégy szereplő vonul fel". A kezdeti állóvízbe" hoz (gondolati) mozgást Luka betoppanása; közben pedig Vaszilisza intrikája, dühkitörése, majd bosszúja okoz nyílt összeütközést: Pepel tettlegességig fajuló összecsapása a dinamika erősödését, a tempó gyorsulását hozza létre. A harmadik felvonás végére így a feszültség csúcspontra jut, de Gorkij nem ekkor, hanem egy reflexiós felvonás csatolásával zárja a művet: a figurák értékelik Luka szerepét, beszélgetnek a (csak ábrándjaikban létező) jövőről. Kiút, menekülés nincs, aki változtatni akar helyzetén, belebukik: Pepel börtönbe kerül, Natasa eltűnik, a Színész megöli magát. Megoldás és katarzis nélküli a lezáratlan befejezés; a társadalmi válság, a munkanélküliség, az egzisztenciális gondok a mélyből" megoldhatatlanok.

Gorkij nem törekszik arra, hogy kifejtse alakjai életútját - sok egymás mellett élő, egyéni sorstragédiát villant fel. Nincs főhős, középponti szereplő, az események fő vonulata azért Vaszka Pepel menekülési kísérlete, mert egyedül ő kerül valós döntéshelyzetbe: ellenálljon-e Vaszilisza zsarolásának, megfogadja-e Luka tanácsait? A konfliktusok, a helyzetből adódóan is, kezdettől fennállnak a gátlástalan, zsugori, egymással is kegyetlenkedő szállásadó Kosztiljov-házaspár és a lakók között. Pepel helyzete azért veszélyes, mert nemcsak nem enged Vasziliszának, hanem éppen annak húgával szeretne megszökni. (Az első felvonástól kezdve sejtető előreutaló megjegyzések sora hangzik el: ölje meg Kosztiljovot és vegye el az asszonyt, tartsa távol magát; Pepel egy ilyen nyavalyás miatt" nem akarja elrontani az életét stb.) Natasa brutális bántalmazása után az indulatos Pepel akaratlanul okozza Kosztiljov halálát, viszont így - a sors tragikus iróniájaként - valóban Szibériába kerülhet, csak nem saját választásából. (A mezítlábasok" közötti, hamar italba fojtott nézeteltérések megmaradnak az összeszólalkozások szintjén.)

A dialógusfoszlányokból felsejlenek az egyéni életutak, néhányuk múltjából, idekerülésének okairól is kapunk információkat - a lajstrom bűnügyi krónika. Klescs büszke munkásember, nem akar a naplopók" közé süllyedni, lenézi és lekezeli őket. De egész életében verte tüdőbajos feleségét, s Anna temetési költségeire végül még szerszámai is rámennek. A sapkakészítő műhelyétől megfosztott Bubnov vasdarabbal ütötte hűtlen feleségét; a Színész, a hajdani hamleti sírásó, először a hitét vesztette (pedig szerinte a tehetség, az az ember hite önmagában, a tulajdon erejében"), majd emlékezetét az egész organizmusát" megmérgező alkoholtól. Az előkelő családfáját emlegető, sikkasztásért ült Báró hajlandó négykézlábra állva ugatni már egy fél üveg italért. A sor folytatható, csupa szerencsétlen, ágrólszakadt, megnyomorodott figura; az események már nem változtatnak rajtuk, a jellemek nem változnak. Céltalanságukat, kiábrándultságukat jelzik állandóan ismétlődő alapkérdéseik: miért él ez az ember?", valójában mit lehet várni?"(Natasa), miért éltek? minek?"(Színész),"hol az igazság? élni nem lehet, ez az igazság" (Klescs). Rákényszerülnek a bűnre (lopás, prostitúció, hamiskártya), mert ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek" (Ferdenyakú). Az egyetlen, tisztának megmaradt jellem, Natasa, családi katasztrófája után eltűnik a kórházból.

Mindegy, hogy áldozatok (akik itt születtek: Pepel, Kvasnya, Aljoska, ill. akik szándékuk ellenére kerültek ide: Klescs, Tatár) vagy felelősek sorsukért (a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és Színész), kitaszítottságuk közös, egyenlők a bajban, itt nincs úr", csak a meztelen ember maradt". Durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették; kirekesztettek, nincs munkájuk, nincsenek céljaik. A múltidézés, az alkohol, a hazugság pillanatnyi enyhülést hozhat ugyan, de a tagadás, a hiány a domináns elem: a földön minden ember fölösleges", ami maradt, az csak semmiség" (Bubnov), kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el+ én semmit se akarok"(Aljoska), én semmire sem vagyok jó, és nincs nekem semmim", ti csak rozsda vagytok" (Nasztya), név nélkül nincs ember, még a kutyáknak is van nevük" (Színész), nincs hová mennem" (Natasa). A szavak elvesztették jelentésüket (meguntam én az összes emberi szavakat", Szatyin); az erkölcsi értékek feleslegessé és nevetségessé váltak, a cinikus-kiábrándult közeg érvénytelenítette jelentésüket: A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet" (Pepel).

A vázolt esetek sokasága általános társadalmi válságot tükröz; a szereplők minden egyedi látszatuk ellenére absztrakciók, melyeknek segítségével a korabeli Oroszország helyzetének lényege" (Bécsy T.), és egy általános emberi léthelyzet jeleníthető meg.

Már az első szavak tónusa visszaadja az itteni érzelmi-gondolati szférát (Te mit röfögsz? / Neem+ / Hazudsz!"); a hagyományos dialógusalkotás helyett a sokhangú monológtechnika új változata alakul ki. A gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok között kevés a viszontválasz, és a kimondott szövegeknél több az elhallgatás, kihagyás (a kipontozás a leggyakoribb írásjel). Szellemeskednek, heccelődnek, gúnyolódnak

(a Báró Nasztyán, végül a lány a Bárón csak azért, hogy megtudja ő is, mit érez egy ember, ha nem hisznek neki.").

Az első felvonásban ebbe a társaságba toppan be élesztőnek" a csavargó öregember - vagy titokzatos zarándok" - Luka. A kívülről jövő", változást hozó szerepkörében önmagáról csak elejt egy-egy általános megjegyzést (asszonyt többet ismert, mint ahány hajszál a fején volt", sokat verték"), közben figyeli és kiismeri a többieket, s hajtogatja nekik életelveit (az ember megtaníthat a jóra", akármilyen is az ember, sohasem értéktelen"). Ellenséges a rendőrrel és Kosztiljovval, átlát a veszélyes Vasziliszán (mérges kígyó", rosszabb a piócánál"); egyébként mindenkihez van emberi, biztató szava, pusztán odafigyeléssel, meghallgatással könnyíteni tud helyzetükön. Csak a teljesen kiábrándultak (Bubnov, Báró) utasítják vissza eleve közeledését. Cselekszik is: felsöpör, hogy elkerüljenek egy újabb veszekedést, a Színésznek azt javasolja, hogy máris tartsa vissza magát" az italtól, támogatja Annát, Natasát rábeszéli, hogy menjen el Pepellel, kihallgatja Pepel beszélgetését, így amikor az már galléron ragadja Kosztiljovot", még sikerül közbelépnie. A halálfélelemmel küzdő, haldokló Annát a túlvilági boldogság tudatával nyugtatja, az alkoholista Színésznek egy kórházat ajánl, ahol ingyen kigyógyítják, és majd újra játszhat; a tolvaj Pepelt a szibériai meggazdagodás lehetőségével biztatja a távozásra. A többiek által kinevetett utcalányt, aki a Végzetes szerelem" c. csöpögős ponyvaregény hősét saját szerelmének vallja, egyik aforizmájával csillapítja le: Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt." Pepel Isten létezését firtató kérdésére egy másik bölcsességgel válaszol: Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs" Saját szerepéről azt tartja, hogy valakinek jónak is kell lennie; sajnálni kell az embereket!; mert a legfontosabb a hit és a remény." Bár már készülődött arra, hogy odébbáll, éppen akkor tűnik el nyomtalanul, amikor robban a válság, és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. Úgy tűnnek el a bűnösök a jó emberek elől" - jelenti ki Szatyin, aki a krízis pillanatában nemcsak tanúskodni lenne hajlandó, de bűnrészességet is vállalna. Az illúziók összeomlanak Luka eltávozásával. Az öreg a drámatörténet nagy élethazugság-hirdetőinek rokona (vö. Gregers Werle), de Gorkijt leginkább az érdekli, hogy az adott körülmények között segítő vagy gátló-e az önámítás, elfogadható lehet-e az illúziókeltés - ezt elemzi Szatyin a IV. felvonásban. A mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól a megváltókig sokféleképpen értelmezték, M. Reinhardt pl. egyenesen Krisztust látta benne+ Gorkij szerint Luka csaló, akit nem sikerült lelepleznie"; egyszer azt nyilatkozta, hogy Platon Karatajev paródiája, különös, hogy ezt nem veszik észre" - pedig a figura sokakat Tolsztojra emlékeztetett.

A záró felvonásban Luka csalónak minősítése ellen Szatyin tiltakozik: ő védi, megérti az öreget, látja szerepét (erjedésbe hozta az egész társaságot"); rá is úgy hatott, mint a sav a régi szennyes pénzdarabra." Szatyin megkülönbözteti a hazugságokat: Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat + van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság + aki lélekben gyönge + és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság + Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik+" Szaggatott töredékekből hangzanak fel himnikus nagymonológjának tételei az emberről. (Az ember az igazság!", Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni") Gorkij Szatyin gondolataiban fogalmazta meg a fő kérdést, melyet fel akart vetni: mi jobb, az igazság vagy a részvét? mi szükségesebb?", de maga is beismerte, hogy Szatyin beszéde az igazság emberéről homályos. Ezt azonban Szatyinon kívül senki sem mondhatná el, ő pedig tisztábban nem fejezheti ki magát. Már így is idegenül hangzik szájából ez a beszéd. Egri P. szerint Gorkij plebejus pillantása" éles szögben lát rá a jelen nyomorúságára s a jövő ígéretére, [+] így állíthat Szatyinban Lukával szembe az öreget megérteni és megítélni egyaránt képes ellenalakot, s vonhatja meg történetileg Luka magatartásának érvényességi körét."

A mű Gorkij személyes dilemmáit tükrözi. A naturalista színezetű éles tiltakozás az emberi méltóság megtiprása ellen viszont hatásosnak bizonyult: a mű azt sugallja, hogy a társadalmi viszonyoktól megnyomorított, torzult lelkű, durva figurákban is vannak felszínre hozható értékek: tisztességes életre, munkalehetőségre, szerelemre vágyakoznak. Abban a Vaszka Pepelben, akinek apja egész életében börtönben ült, aki maga már tolvajnak született (már kétszer lecsukták Kosztiljov miatt"), fogalmazódik meg, hogy másképp kell élni! Becsületesen kell élni! Śgy kell élni, hogy az ember tisztelhesse önmagát". Gorkij szerint ugyanis rongyokban méltóságteljesebb az ember, mint pl. egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet, hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az embereknek."

 




Professzionális Tárhely