Hermann Hesse

A PUSZTAI FARKAS

A pusztai farkas mindenekelőtt egy póz, melyben sokan szeretnek tetszelegni. Másodsorban Hermann Hesse Nobel-díjas író könyve, mely meglehetősen nagy hatással volt az 1960-as és 1970-es évek Amerikájára. A pusztai farkas Hesse egyik leghíresebb műve, mely csupán hat hét alatt íródott, és némileg önéletrajzú ihletésű. A könyv előfutára a Válság című verseskötet volt. A pusztai farkast betiltották Németországban, mert Hesse nem volt hajlandó átírni benne a háborús helyzetről alkotott véleményét. A könyv egy válsághelyzetet mutat be, a pusztai farkasét, azaz az öregedő Harry Hallerét, akiben egyszerre több személyiség él. Az egyik a világ elől elzárkózott, magányától és környezetétől szenvedő Harry, a másik pedig a sajátos eszményeket kergető és a halhatatlanság felé törekvő pusztai farkas, aki nem tudja magát érvényesíteni, és egyre inkább az öngyilkosságot látja a legmegfelelőbb megoldásnak. A pusztai farkas már-már úgy érzi, hogy nem érdemes tovább folytatnia, ezért elhagyja ezt a világot egy borotva segítségével… Ekkor furcsa dolgok történnek: lát egy színházat, melybe nem léphet be akárki… A színház egyik alkalmazottjától pedig megkapja a pusztai farkas traktátusát, melyben magára ismer. Ez csak fokozza vágyát a színház után. Ekkor találkozik Hermiával és Pablóval, akik furcsa gondolatokkal és szerekkel szépen lassan bevezetik ebbe a látomásokkal teli színházba. A színház ajtajával együtt egy ördögi kör is kitárul. A pusztai farkas találkozik Mozarttal és Goethével, mely találkozások a pozitív dolgokat állítják szembe a pusztai farkas szenvedéseivel. E két egymástól eltérő világ szembeállítása elindítja Harryt a válságból kivezető gyógyulás útján, mely úton a humor lesz az egyik legfőbb eszköze.

A művet számtalan nyelvre lefordították, filmet is készítenek belőle; a hippimozgalom a kábítószerezés bibliájaként olvasta, mivel úgy értelmezte, hogy túllép a szürke hétköznapi valóságon, és olyan világokat mutat be különös látás-módjával, melyeket nem lehet megközelíteni sem az utóbbi évek normális értékrendjével.

Miként mondtam, a pusztai farkas jelen időben mindenekelőtt egy olyan póz, melyben sokan szeretnek tetszelegni. A legkülönbözőképpen nyilvánul meg az, amikor valaki pusztai farkasnak nevezi magát. Úgy tűnik, a magányos farkas egy olyan póz, mely már mindenhová befészkelte magát, továbbá maradéktalanul magának követeli minden más ember intim gondolatát; jó szerep a magányos farkas, igaz, némileg paranoiás jellegű. A magányos farkas az állandó kisebbségérzettel küszködő egyén, ugyanakkor magányos farkas sok öregember és öregasszony, ám magányos farkas sok fiatal is. Mi a különbség a magányos farkas és a pusztai farkas között? Mindenekelőtt gondoljunk magára a fogalomra: a „pusztai farkas” terminusaiban ott van a végtelen üresség, a végeláthatatlan sík tér, a szárazság, a tehetetlenség, a betegség, az éhség, a fájdalom, az önkéntes őrület; a „magányos farkas” kifejezés hallatán a tél vázolódik fel lelki szemünk előtt, a fehér-fekete tél, melyben alig rejtőzik valami táplálék, s e táplálékot is csupán hosszas vadászat után lehet a földre tiporni, és a fogak csattogása közepette kiontott vörös vér belefőzi magát a hóba a telihold sápadt orcája alatt. S a belefetyelt, meleg vér csupán néhány percig jelenti a biztonságot, utána ismét a fagy következik, ismét az éhség marcangolja a testet darabokra, ismét a magány bámul fertelmes tükörként a farkasra, hogy az őrülettől kiszakad a fáradt tüdőkből az az üvöltés, melytől oly sokan rettegnek teljesen feleslegesen; a magányos farkas pedig, a kényszertől űzve, ismét vadász-ni indul. Most az egyszer még sikeres lesz talán, talán sikeres lesz a következő vadászat alkalmával is, de aztán nem fogja tudni mozdítani oly gyorsasággal kiöregedett lábait, az elkopott fogak nem tudják felmetszeni az elejtett vad bőrét: imígyen következik be a halál; sikoltva, gyötrelmesen, marcangolóan, üvöltések nélkül; talán csak egy utolsó sóhajtással.

Míg a pusztai farkas a sok szenvedés után még meggyógyulhat, miként Hermann Hesse regényében is, addig a magányos farkas soha! Mert a magányos farkast csak a nyers fizikai erő jellemzi, s ez erő kihunytával jön a pusztulás. A teljes megsemmisülés, s még az a remény is oly kevés, hogy a természet a maga könyörületességével (mily kegyet-len is lehet e könyörületesség!) magába öleli az elpusztult tetemet!

Tisztelem azt az embert, aki egyetlen rendszert meg tud valósítani úgy, hogy közben nincs befolyásolva más tapasztalatok, rendszerek által. Mert ezt megtenni csaknem lehetetlen. Csupán a pusztai farkas képes rá. A maga őrületével, a maga egyéniségével, melyről már minden felesleges csonk lekopott, a pusztai farkas lenyűgöző: képes száz meg száz kilométert rohanni csupán a rohanás kedvéért. Ki képes ezt megtenni? Csak a bolond, az őrült, a pusztai farkas, akinek a valóság már nem érték, túllépett azon; akinek a csönd nem a pihenést jelenti, hanem az őrület ajzószerét - s mily örömmel engedi át magát ennek az ajzószernek! S a külső csönd jelenlétekor születnek meg a legcsodálatosabb, legönmarcangolóbb gondolatok … melyeket önként vállal a pusztai farkas. Önként, mert tudja, a legtisztább csöndben vagyunk képesek hallani önmagunk halk hangjait. A magányos farkas izzó kielégületlenséggel veti bele magát az élvezetekbe, oly mohón issza fel a fagyott hóra kiomló forró vért, hogy testét-lelkét megégeti: ám csupán a kielégületlenséget érzi, s akkor lakik jól, amikor érettnek érzi magát a jóllakásra. És meglehetősen ritkán érik meg erre. Talán a következő pillanatban - hasonlatosan a magányos farkashoz - ő is marcangoló éhséget érez, ám nem ered ismét gyenge vad nyomába, hanem leül és a holdat kémleli, a hold után vágyakozik. Imígyen sokszorozódik meg ereje, imígyen feszülnek meg az izmok testén, emelkedik elméje az értés ismeretlen magaslataiba -a hold kémlelésétől.

Nevetek a magányos farkason, és nevetek az olyan emberen, aki pusztai farkasnak vallja magát. Mert a magányos farkas még gyerek, s az az ember, aki magát pusztai farkasnak tartja, éretlen. Éretlen volt az egész Amerika a '60-as és '70-es években, miként éretlen most is. Ugyanakkor éretlen minden ember, aki nem érti meg a pusztai farkast, hanem megveti azt. Ez azt jelenti, hogy nem eléggé érett saját útjának őszinte követésére. Lézeng, akár a toll a légben.

 

Harry Haller a könyv főszereplője, aki egy 50 éves mindenbe belefáradt értelmiségi. De talán nem is jó szó erre a figurára az értelmiségi, hiszen elveti a polgári létet, ugyanakkor mindig vágyakozással tekint erre a világra, mert úgy érzi, hogy biztonságban élnek azok az emberek, akik ezt az életet választották.

Haller egy outsider, aki a szellemlét minden bugyrában megmerítkezett már, de teljességet még sem talált. Az öngyilkosság gondolatával kacérkodik állandóan, de gyáva kioltani saját életét. Meggyötörten éli mindennapjait, önkárosító életmódot él, hogy ezzel is gyötörje önmagát, de a szellemtől mégsem távozik el, hiszen Goethe a kedvenc írója, és minden este előveszi egy-egy művét. A többi gondolkodó, író műveinek tanulmányozását sem feledi el egyetlen egy züllött éjszaka után sem.

Hiába menekül a szellemi síkba, hiába járt végig intellektuálisan már számtalan utat, csak az öngyilkosságra tud gondolni. Úgy gondolja, hogy kettősség lakozik lelkében: él benne egy pusztai farkas is, aki vad, nyers, ösztönös és állandóan tévútra viszi. Nem tud megbékélni az énjében lakozó másik oldallal. Egy borgőzös éjszaka után hazafelé indul, amikor megpillant egy villódzó neonfeliratot: Mágikus színház. Csak őrülteknek. Gyorsabban szedi lépteit, de a felirat váratlanul eltűnik és nem is találja meg. Már kételkedik Harry abban is, hogy látta ezt a különös feliratot.

Aztán beül még egy kocsmába, ahol egy különös lánnyal fut össze. Beszélgetni kezdenek és Harry különös vonzalmat érez a lány iránt. Az ismeretség folytatódik. Hesse műveiben a főhős oldalán mindig megjelenik egy lelkivezető, aki ebben az esetben Hermina lesz. Harry Hallert bevezeti az életbe. Harry vonakodik ettől, de aztán mégis belemegy a furcsa játékba, amelynek végét is megmondja Hermina: „Már elmondtam – folytatta -, hogy miért kedvelsz; áttörtem magányodat, elkaptalak a pokol kapujában, életre keltettelek. De többet sokkal többet akarok. Azt akarom, hogy belém szeress. (…) Amikor belém szeretsz, megkapod utolsó parancsomat, s te mindkettőnk javára engedelmeskedni fogsz. (…) Nem lesz könnyű, de megteszed. Teljesíted utolsó parancsomat: megölsz.”

Harry meglepődik ugyan, de még nem is ért az egészből semmit. Játszanak tovább. Harry Haller a pusztai farkas vonakodva bár, de megtanul táncolni, és mi több élvezi is a mulattságot. Megismeri 50 évesen a szerelmet is, aminek teljesen át tudja adni magát. És számos apróságot is megtanul, ami eddig kimaradt az életéből, mert mindent csak a szellem tükrén keresztül akart megélni és megérteni; de igazából csak a szellemi magány és gyötrődés maradt számára. Az európai intellektuel, aki szeretne valami magasabb világba bejutni, megbizonyosodni, hogy igenis létezik az ideák platóni világa, de csak lent fetreng a mocskos élet sarában és minden elrohant mellette.

Harry Haller a regény végére eljut a különleges Mágikus színházba, amely előzőleg már csalogatta, de nem juthatott be, mert nem volt rá felkészülve. Talán most sincs igazán készen a színházba való belépésre, de mégis bejut. Itt szembesül milliónyi énjével, hiszen a Pusztai farkas Traktátusában is olvasta már, hogy az emberi lélek nem egy, kettő vagy három énből, hanem több százból is állhat. Különös dolgok történnek itt Harryvel, szembesül mindennel, amivel eddig nem mert szembenézni, mert saját énjének korlátai akadályozták ebben. Felszínre törnek sötét lelkének darabjai, rájön mennyi minden mellett ment el az életben; semmit nem tudott igazából átélni.

Találkozik Mozarttal, aki kineveti a halhatatlanokról alkotott gondolatát; a magasabbrendűségről alkotott képét. Nietzche Zarathustrája köszön itt vissza. Mindent el kell hagyni, mindentől meg kell szabadulni, tudni kell önfeledten nevetni. Zarathustra is rájön arra, hogy évekig kereste a felsőbbrendű embert, az übermenst, de az nem létezik, csak ő maga érheti el. Minden gondolkodó egyén átesik ezen a furcsa paranoid állapoton, hogy a keresést mindig önmagán kívülre helyezi, pedig nem kell messzire menni, hiszen mindenkinek saját lelkében kell kutakodnia.

Harry Haller végigjárja a mennyországot és poklot a Mágikus színház függönyei mögött, és végül megöli Herminát puszta féltékenységből. A könyv végén ott lebeg az eldöntetlen kérdés, hogy valóban megtörtént-e a gyilkosság vagy csak ez is játék volt mint minden más, ami a színházban történt. Ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie, azt hiszem, mivel Hesse ezzel a művével, minden olvasóját lelkiutazásra invitálja, és mindenkinek a saját lelkében felmerülő kérdésekre kell válaszolni a könyv bevégeztével.

 




Professzionális Tárhely