Professzionális Tárhely


Johann Wolfgang Goethe :

                                                                                                                        A vándor éji dala



A szerzőről :

Goethe alkotta meg pl. a "világirodalom" szót, és saját korában ő volt az új fogalom legnagyobb alakja. Munkásságának meghatározója a klasszicizmus, de művészetében rokokó és szentimentális vonások is megtalálhatók.

Feltörekvő polgárcsalád ifjú tagjaként született 1749-ben, a Majna melletti Frankfurtban. Előbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen hallgatott jogot, doktorátusát is az utóbbi helyen szerezte meg. Ám ez a város nem csak ezen a területen játszott fontos szerepet a fiatal Goethe életében, ugyanis itt csatlakozott a német irodalmi forradalomhoz is. Útját - bárhol járt is - szerelmek kisérték, mely lányok és asszonyok Múzsákká is lettek.
1775 őszén mint vendég Weimarba érkezett, de hamarosan politikai karriert futott be. Karl August, uralkodó herceg kérésére elvállalta a nagyhercegség pénzügyi vezetését, 1782-től pedig miniszterelnökségét. A felvilágosult humanista - felhasználva helyzetét - reformintézkedésekhez látott, hogy szellemi központtá alakítsa az akkor hatezer lelket számláló települést. Ez a törekvése nem aratott osztatlan sikert, hivatali teendői is csak szaporodtak, alkotásra szinte alig maradt ideje. Ezért 1786-ban - hátrahagyva helyzetét s szerelmét, a nála hét évvel idősebb Stein bárónét - valósággal Itáliába menekült. Ott alkotó ereje is visszatért, s szinte újjászületett. Művészete a klasszicizmus felé fordult. Két évvel később tért vissza Weimarba, s megtartva államférfiúi rangját, a kulturális intézmények irányításával foglalatoskodott. Akkoriban lépett életébe jövendőbelije, a 23 éves szépséges Christiane Vulpius, kit csak 1806-ban vezetett oltárhoz, s aki 1789-ben egy fiúgyermekkel ajándékozta meg.

1794-ben lépett szövetségre Friedrich Schillerrel, kinek barátsága s együttműködése segítette világra a német klasszika műfaját. A műfajhoz tartozó harmóniával és antik szépségeszménnyel a századfordulón szembehelyezkedett a romantika álomvilága, mi ellen a két költő támadást is indított. Az új irányként megjelenő romantikát betegségnek tartotta, közben a romantikusok őt tekintették példaképüknek.

Felesége 1815-ben meghalt, idejét a '10-es '20-as években gyakran töltötte csehországi fürdőhelyeken, ahol élete utolsó nagy szerelmével is megismerkedett. Az akkor 17 esztendős lány megrettent a köztük lévő hatalmas korkülönbségtől, s nem Lett Goethe felesége. Ezért ő is lemondott a házasságról, s már csak költészetének élt. Bár Weimar már zarándokhellyé vált miatta, a sok látogató között szinte teljesen egyedül maradt. Nem élt már senki azok közül, akiket valaha szeretett. Halott volt Herder, Schiller, Christiane, Steinné, pártfogója Karl August herceg, és saját fia is. Haláláig folyamatosan dolgozott, nyugtalan szelleme nem ismert megnyugvást. Végül 1832. március 22-én, karosszékében örökre megpihent.

A műről :

A méltán híres kis dalt a Gickelhahn hegycsúcsán, egy kirándulás alkalmával írta fel egy vadászkunyhó deszkafalára, 1780. szeptember 6-án. Magyarra többen is lefordították, bár az eredeti hangulatát, hangzását, hatását senki nem tudta visszaadni. A vers hangsúlyos ritmikájú, a rímek elhelyezésében a keresztrímeket ölelkező rímek követik: a b a b c d d c.

A sor végén lévő rímek a magyar fordításban is megmaradtak, de a finomabb belső rímek (kaum-Hauch, warte-balde) átültetése már nem volt sikeres. A szöveget ritmusossá teszi a hosszabb és rövidebb sorok váltakozása. Az első hat sor természeti jelenségekkel kapcsolatos, míg az utolsó kettő a természetben lévő emberre, de a természetet s az embert egybefűzik a rímek kapcsolódásai.

Tartalom :


Goethe a dal (Lied) műfajának legnagyobb mestere. Jellemzi az egyszerűség, népiesség és az erős zeneiség, mi szinte kiált a hangszer után.

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch,
Die Vőgelein schweigen im Walde.
Warte nur balde
Ruhest du auch.

Szó szerinti fordítása:

Minden hegytetőn nyugalom van,
a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot,
a madárkák hallgatnak az erdőben.
Várj csak, nemsokára megpihensz te is.

Prózában nézve nem található benne jelző, csak hétköznapi megállapítások. De versként olvasva olyan verszene jelenik meg a ritmus, a rímek által, mi nem csak elbűvölő, hanem mélyebb megértés felé vezeti a befogadót.

A vers első hat sora egymástól különböző és távoli érzéseket kombinál össze. Ilyenek a messzi ormok és a közeli fák csúcsai, a távoli mozdulatlanság és a közeli csend. A nyugalom és a csend együttes megnyilvánulása az alkony békés és vonzó képét idézi elő, de a mozdulatlanság és némaság a halál élettelenségét is. Épp ilyen kettős értelmezési lehetőséggel bír az utolsó két sor figyelmeztetése is a vándorra vonatkoztatva. Ebben az esetben a vándor éjszakai megpihenése is lehet a napi vándorlás után, de lehet az életúton megfáradt vándor végső pihenési óhaja is. Az értelmezés függhet hangulattól, életkortól, befogadótól.

Ha a vers zárósoraiból az elmúlás nyugalmát érezzük ki, további érzelmek indulhatnak el: az élet természetes lezárása, végső pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat, mitől nem kell félni, de tudni kell róla, hogy nem kerülhetjük el.

 




Professzionális Tárhely